8 különleges filmélmény az idei Karlovy Vary Filmfesztiválon A Karlovy Vary Filmfesztivál mindig is a különlegességekről és a merész alkotásokról volt híres. Az idei esemény sem volt kivétel, hiszen számos olyan filmet mutattak be, amelyek maradandó nyom

Láttuk Fliegauf Bence démonos Jimmy Jaguráját, plusz egy kiváló sorozatgyilkosos-cápás filmet, olasz maffia-kungfu hibridet, és egy BDSM tragikomédiát.

Ahogy számos filmfesztiválon, úgy a kelet-európai filmkultúra egyik kiemelkedő eseményén, Karlovy Varyban is bőven találkozhatunk a lassú, komoly szerzői filmekkel, amelyek gyakran traumatizált, hátrányos helyzetű emberek szenvedését ábrázolják egy szomorú háttérben. Azonban ezúttal azokat a filmeket szeretném kiemelni az idei fesztiválról, amelyek már a kiindulópontjukkal is merész és szokatlan megközelítést képviseltek.

A fesztivál versenyprogramjába egyedüli magyar filmművészként bekerült Jimmy Jaguar premiervetítése során nem volt könnyű a vászonra fókuszálni a nézőtéren zajló állandó mozgalom miatt. Körülbelül negyedóra elteltével a közönség kezdett szépen lassan távozni. Ez akár arra is utalhatna, hogy Fliegauf Bence legújabb rendezése nézhetetlenül gyenge, ám inkább az elvárások kezelésének nehézségei állhatnak a háttérben. A fesztivál katalógusa, valamint a hivatalos magyar szinopszis egy okkult krimihorrorra készíti fel a nézőket, amelyben két férfi azt állítja, hogy megszállta őket a Jimmy Jaguar nevű démon. E kijelentés következtében emberrablásra is sor kerül, míg az egyikük szektát alapít, ahová egy nő (Jakab Juli) is beépül, miközben a rendőrségi nyomozás is zajlik. Az események valóban megtörténnek, de az összefoglalóból nem derült ki, hogy mindez egy áldokumentumfilm keretei között zajlik. Így akik klasszikus ijesztgetésre számítottak, meglepetten tapasztalhatták, hogy egy fiktív dokumentumfilm-stáb beszélgetéseit követik, ahol egy nyomozó (Balla Eszter), egy pszichiáter (Feldmár András) és szektatagok (Kizlinger Lilla, Sólyom Aliz) osztják meg tapasztalataikat a kamerával. Ezen kívül még egy interjúműsor főpróbájába is bepillantást nyerhetünk Gulyás Márton, a partizános műsorvezető irányításával, aki lényegében saját magát alakítja.

A film elkészítése nyilvánvalóan rendkívül szűk költségvetésből valósult meg, és a pénzügyi nehézségeket, valamint a több éven át elhúzódó forgatást és a folyamatos átírásokat figyelembe véve, a stáb technikai szempontból kiemelkedő munkát végzett. A szereplőválogatás is kitűnő, hiszen Major Erik és Peer Krisztián párosa akár egy klasszikus démonos horrorthriller főszereplőiként is megállná a helyét. Azonban úgy tűnik, hogy a film menet közben elveszítette a fókuszt. A Jimmy Jaguar áldokumentumfilm nem tudja elérni a kívánt szellemiséget, sőt, inkább önismétlővé válik, és egyéb műfaji izgalmakat sem tartogat a nézők számára.

Hasonlóan Fliegauf Bence alkotásához, Charlie Shackleton rendezése is meglepetéseket tartogathat a felkészületlen nézők számára. A fiatal brit filmes azonban már a vetítés kezdetén figyelmezteti a közönséget, hogy aki a cím alapján arra számít, hogy újabb információkat tudhat meg a zodiákus gyilkosról, az csalódni fog. Shackleton ugyanis egy olyan filmet képzel el, amelyet elkészített volna, ha jogot kap az ügyet saját kezdeményezésből nyomozó rendőr önéletrajzi könyvéhez. A stáb bejárja azokat a helyszíneket, amelyek - vagy legalábbis hasonlóak - a tervezett produkcióban szerepeltek volna, miközben üres épületeket, folyosókat és tárgyakat szemlélünk. Shackleton közben részletesen ismerteti, mi történt volna az adott jelenetben, ügyelve arra, hogy elkerülje a jogsértéseket.

A Zodiac Killer Project nem csupán Shackleton elkötelezettségéről szól, hanem egyfajta műfaji paródia is, amely a nézők elé tárja a true crime világának jellegzetességeit. A rendező, aki lelkesen rajong a bűnügyi történetekért, alaposan kiismeri a műfajban megjelenő kliséket, így egyúttal szembesíti a népszerű streaming szolgáltatásokat – mint a Netflix és az HBO Max – az általuk alkalmazott, már jól ismert képi és dramaturgiai megoldásokkal. Ezzel nemcsak a saját alkotását, hanem a bűnügyi dokumentumfilmek egész iparágát is kritikus szemmel vizsgálja, rávilágítva a sablonos megközelítésekre, amelyek túlzottan elterjedtek a piacon.

Alexe Poukine filmje egy szívszorító, mégis humorral átszőtt romkomként bontakozik ki. A történet középpontjában Kika áll, egy szociális munkás, akinek élete egy váratlan fordulat után teljesen felfordul. A cselekmény egy bringaszervízben kezdődik, ahol Kika találkozik egy vonzó férfival. A vonzalom olyan erős, hogy Kika döntést hoz: elválik a férjétől, hogy új életet kezdjen. Azonban a boldogsága nem tart sokáig, hiszen az új szerelem tragikus hirtelenséggel véget ér, amikor a férfi stroke-ot kap és elhalálozik. Kika élete hirtelen sötétbe borul, ahogy szembesül a temetési költségekkel és az anyagi nehézségekkel, hiszen egy gyermeket is eltartania kell, és ráadásul még terhes is. A szociális munkás eddigi tapasztalatai segítenek neki, amikor eszébe jut egy korábbi ismerőse, aki a neten árulja használt fehérneműit. Kika úgy dönt, hogy követi a példáját, és belevág egy szokatlan, de izgalmas világba. Hamarosan már élőben is találkozik BDSM-ért rajongó, valamint a megalázásra vágyó érdeklődőkkel, felfedezve ezzel saját határait és vágyait. A film végigkíséri Kika küzdelmét, hogy ne csak anyagi helyzetét javítsa, hanem önmagát is újra felfedezze a nehézségek közepette.

A Kika filmje markánsan eltér a közelmúltban bemutatott, hasonló tematikát feldolgozó alkotásoktól, mint például a Jókislány vagy a Pillion. A főszereplő nem csupán a pénz motiválja, hanem teljesen érzéketlen a világ iránt, amibe belép: olyan, mintha kesztyűben próbálna meg közelíteni a péniszhez, ahogy a mondás tartja. Alexe Poukine rendezése így egyszerre drámai és bizarrul humoros is. Ezt jól példázza, amikor az egyik ügyfél különös kérésével áll elő, miszerint szeretné, ha a főszereplő ürítene rá. A helyzet komikus fordulatot vesz, amikor a főszereplő elutasítja a kérést, és végül egy nejlonzacskóban "elvitelre" adja a csomagot, ami csak még inkább felerősíti a film abszurd humorát.

A gyenge cápás filmek tengerében szinte végtelen mennyiségű elcsépelt történet úszik, ahogy a sorozatgyilkosos műfaj is szép lassan kimerítette önmagát. De mi lenne, ha valaki merne új utakat járni, és ötvözné e két zsáner legizgalmasabb elemeit egy meglepően magabiztos alkotásban? Sean Byrne rendező éppen ezt tette, bemutatva egy különc filmet, amelyben a főszereplő, Tucker, egy igazi pszichopata. Tucker legfőbb szórakozása, hogy cápatúrára érkező turistákat rabol el, és kegyetlenül cápaeledelt készít belőlük, mindezt pedig kamerával dokumentálja, mintha csak egy látványos valóságshowt forgatna. Az új áldozat, egy magányos amerikai szörföslány, nemcsak hogy harciasabb, mint az eddigi áldozatai, de amikor nyom nélkül eltűnik, egy korábban megismert ausztrál srác is beleveti magát a keresésébe, hogy felgöngyölítse a rejtélyt. Ez a film egyedi ízét a feszültség és a humor furcsa keveréke adja, miközben bemutatja, milyen mélyre süllyedhet az emberi elme.

Byrne nem reformálja meg egyik műfajt sem, egyszerűen csak tökéletes ritmusban paráztatja a nézőket, a fordulatok pedig olyan precízen követik egymást, ahogy az a forgatókönyvírói bibliákban meg van írva. A fesztivál katalógusában A bárányok hallgatnakot és a Fűrészt emlegetik mint előképeket, amiből az előbbi talán túlzás, de a trancsírozásban valóban felveszi a film a versenyt a gore klasszikusaival. Ehhez jön még egy vagány final girl (Hassie Harrison), akinek tényleg elhisszük, hogy mindent kibír, egy imádnivalóan rohadék Jai Courtney mint főgonosz, némi romantika (!) és kész is a tökéletes nyári popcornmozi.

Valahol Kínában egy apa a kung-fu bölcsességét adja át két kisleányának, ám a kommunista rendszer egyke politikája miatt az egyikük kénytelen elbújni, amikor a hatóságok váratlanul megjelennek. Az idő ugrik, és három évtizeddel később egy fiatal nő beront egy kínai étterembe. Testvérét keresi, és aki nem hajlandó segíteni, azt nem kíméli. Miután elintézte a szükséges ügyeket, kilép az utcára, és döbbenten tapasztalja, hogy a környék nem más, mint Róma. Itt tűnt el a nővére, akinek nyomába eredve kész megdönteni a várost.

Gabriele Mainetti filmje nem csupán egy Olaszországban zajló kung-fu kaland, hanem egy izgalmas kínai-olasz fúzió, amelyben a helyi és a kínai maffia érdekei ütköznek. Ebben a szövevényes történetben Marcello, a családi étteremben szakácsként dolgozó fiatalember is középpontba kerül, akinek az apja rejtélyes módon eltűnt. Bár külön-külön talán mindkét szál klisésnek tűnhet, együtt mégis egyedi dinamikát alkotnak. A harcművészeti akciók mellett a film gazdag humorban, melodrámában és romantikában is, ami tovább fokozza a nézői élményt. Enrico Borello meggyőzően alakítja a (természetesen) anyakomplexusos tékozló fiút, azonban a reflektorfényt a veszett vadmacskaként berobbanó Mei, az eredetileg kaszkadőr Yaxi Liu ragadja magára, aki bármelyik nagyszabású kung-fu filmben megállná a helyét.

Remo, a hírhedt zsoké, akit soha nem láttak még tiszta fejjel versenyezni, karrierje egyik legnagyobb kihívásával néz szembe. A háttérből manipuláló maffiózók igencsak komolyan fenyegetik: ha a következő futamon nem hozza el a győzelmet, súlyos következmények várnak rá. De Remo nem az a típus, aki megijedne; a lovaknak szánt doppingszert alkohollal kombinálva veszi be, és végül a kórházban ébred, súlyos fejsérüléssel és minden emlékével a múltból elveszítve. Női ruhában távozik a kórházból, és a város utcáin bóklászva, mint egy újszülött, csodálkozva néz körül a világban, amely most teljesen új és ismeretlen számára.

Louis Ortega argentin rendező legújabb alkotása, a Kill the Jockey, amely a legutóbbi Oscar-díjra jelölt filmek között szerepel, nem éppen a megszokott kategóriákba sorolható darab. Spontán táncjelenetei és természetfeletti elemei, például hősünk lebegése, mind hozzájárulnak a film egyedi atmoszférájához. A vetítés előtt a zsokét megformáló, élő fellépésekkel is lenyűgöző Nahuel Pérez Biscayart arra biztatta a nézőket, hogy hagyják maguk mögött a logikát, és inkább a film zsigeri élvezetére helyezzék a hangsúlyt. Ez valóban egy bölcs tanács, de a cselekmény mélyebb értelmezéseire is érdemes figyelmet fordítani, hiszen számos izgalmas értelmezési lehetőség rejlik a történetben.

Komoly fesztiválokon ma még szentségtörésnek számítana mesterséges intelligenciával készített filmek beválogatása és vetítése, de egészen más a helyzet, ha egy kísérleti jellegű produkcióról van szó, amely épp azt a kérdést feszegeti, hogy pótolható-e az emberi kreativitás és szellem a gépek által. Piotr Winiewicz rendezőnek az a kiváló ötlete támadt, hogy létrehozott egy Kaspar nevű AI asszisztenst, "megetette" vele a legendás Werner Herzog összes művét, majd arra utasította, hogy írja meg ez alapján egy herzogos film forgatókönyvét. Az MI egy áldokumentumfilm szkriptjével állt elő, amelyben maga Herzog nyomoz egy gyárban történt rejtélyes haláleset után, ami lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság is, de a férfi munkájához (egy örökmozgón dolgozott) mindenképpen köze van. Megszólalnak szemtanúk, szakértők és a férfi özvegye is, miközben a lét legvégső kérdései is terítékre kerülnek, és olyan magvas gondolatok hangzanak el, mint hogy

nem fizikai lények vagyunk spirituális síkon, hanem spirituális lények fizikai síkon."

A kísérletnek két tanulsága van. A borítékolható, hogy egy AI természetesen nem tud Werner Herzog-filmet készíteni, a másik pedig, hogy ennek ellenére már semmi se biztos. Ha például végignarrálja a filmet Herzog a jellegzetes német akcentusával, akkor már nem lehetünk biztosak benne, hogy őt halljuk (és valóban nem, a stáblistáról kiderül, hogy klónozták a hangját), miközben hiába vagyunk meggyőződve arról, hogy a másik híres nyilatkozó, Stephen Fry is biztos AI, ő valóban megszólal, ahogy az egyik epizódszerepet alakító Vicky Krieps is részt vett a projektben a hús-vér valójában. A sztorit illetően is csak találgathatunk, hogy melyik részét generálta az MI, mindenesetre egy idő után, amikor egyre zavarosabbá válik a cselekmény, az ál-Herzog fellázad, és kijelenti, hogy ő majd lezárja a történetet, ami ezek után már saját magát, illetve a projekt abszurditását is kommentálja.

Anya-lánya vagy apa-fia dinamikájú családi drámákból már számosat láthattunk, de egy olyan film, ahol a gyermeket soha nem mutatják meg a kamerának, még nem volt a palettán. Az If I Had Legs I'd Kick You (Ha lenne lábam, beléd rúgnék) című alkotás nemcsak ezzel a különlegességgel szolgál, hanem egy sor más furcsasággal is. A történet középpontjában a Rose Byrne által megformált Linda áll, aki hazaviszi rejtélyes betegségben szenvedő kislányát. Az események drámaian kezdődnek, amikor a nappaliban a plafon egy része hirtelen leszakad, és a helyén megjelenő fekete lyukban bizarr jelenségek kezdenek feltűnni. A következő jelenetben Linda felébred, és elsőre azt hihetnénk, csupán álom volt az egész, ám a lyuk továbbra is ott tátong. A kislányt továbbra is csak sejtjük, de a feszültség fokozódik, ahogy kiderül, hogy a pszichológusként dolgozó nő stresszes mindennapjait próbálja összeegyeztetni: a speciális iskolába való járatás, a férje távollétében végzendő lakásfelújítás és a kliensei elvárásai mind-mind súlyosbítják a helyzetét. A film egy különös utazásra hív, amelyben a valóság és a pszichés hatások határvonalán egyensúlyozik.

Mary Bronstein filmjének ritmusát nem egyszerű elkapni (a gyártó az A24, amely már számos emlékezetes alkotást tett le az asztalra, köztük a Csiszolatlan gyémántot is, amelynek egyik producere Josh Safdie), de a próbálkozás mindenképpen kifizetődő. A végére minden darab a helyére kerül, és egy izgalmas, szokatlan pszichológiai portrét kapunk, amelynek létrejöttében jelentős szerepe van Byrne-nek, aki a Berlinalén a legjobb főszereplőnek járó Ezüst Medvét zsebelte be. A film legérdekesebb és legmeglepőbb eleme azonban az, hogy a legendás showműsorvezető, Conan O'Brien alakítja Linda kollégáját, és hihetetlen, hogy még csak viccesnek sem kell lennie ahhoz, hogy kiemelkedően teljesítsen.