Martha Gellhorn: A nő, aki feltárta a háború igazi arcát Martha Gellhorn nem csupán egy újságíró volt; ő volt a háborús tudósítás úttörője, aki bátran lépett a frontvonalra, hogy a világ elé tárja a konfliktusok valóságát. Képzeljük el, ahogy a harcmezők

Martha Gellhorn bátorsága és vakmerősége példaértékű volt, hiszen nemcsak a szabályokat szegte meg, hanem néha éles nyelvével is sokkolta az embereket. Hihetetlen éleslátással és empátiával közelítette meg a világot, ami különleges perspektívát adott az izgalmas személyiségének. A búvárkodás nyugalmát éppúgy értékelte, mint a legnagyobb háborús feszültségeket, szembenézve a valósággal, ahol mások talán visszahúzódtak volna. Hat évtizeden át hű tanúja volt a világ változásainak, első kézből számolt be a történésekről, miközben a híres író, Ernest Hemingway harmadik feleségeként is megállta a helyét öt éven keresztül. Jeki Gabriella írása.

Martha Gellhorn a The Face of War című, magyarul még nem megjelent könyvének bevezetőjében így fogalmazott: "Sürgető volt számomra, hogy gyorsan lejegyezzem gondolataimat; állandóan attól tartottam, hogy elveszítem azokat a finom részleteket – a hangokat, illatokat, szavakat és gesztusokat –, amelyek igazán különlegessé varázsolták ezt a pillanatot és ezt a helyet." E mű több kiadást is megélt, és a The New York Times "briliáns háborúellenes könyvként" méltatta.

Én is letehetetlen olvasmánynak tartom. Megdöbbentő belegondolni, hogy ez a törékeny nő évtizedeken át tudósított különböző konfliktusokról, az 1937-es spanyol polgárháborútól kezdve egészen az 1980-as évek közép-amerikai háborújáig. Spanyolország, Finnország, Kína, a második világháborús Európa, Vietnam, Izrael... sorolhatnám élete hadszíntereit.

Írásai mély empátiáról és néha merész, máskor egyenesen polgárpukkasztó szókimondásról tanúskodnak. Érzékletesen írja le a helyszíneket és a pillanatokat, bemutatva a háború emberi oldalát. Amikor őt olvasom, hidegrázósan élem át a háború kegyetlen és rideg valóságát.

Nyughatatlan világunkban elengedhetetlennek tartom, hogy mindenki, aki a háborús konfliktusokkal foglalkozik, elmerüljön a "The Face of War" olvasásába. Különösen azok számára, akik döntéshozói pozícióban vannak, ez a mű figyelemre méltó betekintést nyújt a háború kegyetlenségeibe és a mögöttes emberi sorsokba. Az olvasmány nem csupán információt közvetít, hanem mély érzelmi és etikai kérdéseket is felvet, amelyek elengedhetetlenek a tudatos döntéshozatalhoz.

Gellhorn életének kezdete egy különösen izgalmas korszakra esett, amikor a társadalmi változások és technikai újítások pezsgése jellemezte a századfordulót. 1908. november 8-án látta meg a napvilágot a Missouri állambeli St. Louisban. Édesapja német származású, tehetős nőgyógyász volt, míg édesanyja a reformok iránti elkötelezettségéről ismert, hiszen részt vett a Női Szavazók Ligájának megalapításában. Nem meglepő tehát, hogy Martha már hétéves korában aktívan részt vett a nők választójogáért folytatott harcban: ott volt a politikai tiltakozáson, ahol több ezer nő követelte jogaik elismerését, így képviselve a jövő szavazóit.

Martha egyedülálló utat járt be tanulmányai során, hiszen magániskolákban nevelkedett. Különösen figyelemre méltó, hogy a Bryn Mawr College-ra iratkozott be, amely az Egyesült Államok egyik első olyan felsőoktatási intézménye volt, amely nők számára biztosított lehetőséget a felsőfokú oktatásra. A progresszív eszmék ellenére Martha egy év elteltével úgy döntött, hogy nem folytatja tanulmányait, és inkább az újságírói pálya mellett tette le a voksát. Kezdetben a szerkesztőségi munkát űzte, ám hamarosan új kihívások után nézett, és külföldi tudósítóként próbálta ki magát. Párizsba költözött, ahol éveken át bejárta Európát, miközben a saját hangját kereste. Eleinte a divatvilágra összpontosított, még a Vogue számára is írt, de emellett aktívan részt vett a pacifista mozgalomban is, amely a béke előmozdítására és a háborúk, erőszak elutasítására összpontosított.

Ezek a pillanatok sorsfordítóak voltak, és Martha életének e szakaszában már világosan látta, hogy olyan újságíró szeretne válni, aki bátran belemerül a konfliktusok sűrűjébe, bármi áron.

Aktív évtizedei alatt Martha Gellhorn részletesen dokumentálta azokat a traumatikus eseményeket, amelyek a háború borzalmaival jártak. Beszámolt a bombázások következményeiről, a kórházakban ápolt katonák sorsáról, valamint a frontvonal lövészárkaiban zajló mindennapi életről. Részletesen elemezte a náci Németország fegyverkezési programját, megörökítette a prágai Gestapo kegyetlenkedéseit, és feltárta a háború által sújtott területek elképesztő életkörülményeit. Gellhorn jelen volt a második európai front megnyitásának kulcsfontosságú pillanatában, amely döntő stratégiai lépésnek bizonyult a szövetségesek számára a náci Németország legyőzése és a végső győzelem elérése érdekében; ez a fordulópont alapvetően befolyásolta a világháború kimenetelét és Európa jövőjét, reménnyel és a szabadság ígéretével telítve. Emellett számos személyes történetet rögzített, beszélgetett a robbanásokat átvészelő pilótákkal, és megosztotta a fiatalok háborúval kapcsolatos, gyakran ellentmondásos gondolatait.

Nőként olyan helyzeteket vállalt fel, amiket sokszor még a korabeli férfiak sem mertek. Hogy bátor volt, vakmerő vagy inkább nagyon kalandvágyó, azt nehéz megítélni. Egy biztos: elszánt volt, olyannyira, hogy hivatalos sajtóigazolvány híján vállalta a kockázatot, hogy a katonai szabályok megsértése miatt bármikor letartóztassák.

1944 júniusában ápolónőként kezdett dolgozni, hogy részt vehessen egy amerikai kórházhajón, amely Franciaország partjaira tartott. Különleges helyzetét kihasználva, ő volt az egyetlen női tudósító, aki a normandiai partraszállás eseményeinél ott lehetett.

Álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg Gellhorn helyzetét: a nő, aki mélyen dühös volt, mert neki és minden más nőnek megtiltották, hogy írjanak arról a hadműveletről, amelyet a köznyelv D-napként emlegetett. Ezért rejtőzött egy kórházhajó fedélzetén, ahol egy vécébe zárkózott be, mivel hivatalos papírok nélkül nem hagyhatta el az országot. Potyautasként átkelt a La Manche-csatornán, és ki tudja, vajon számított-e arra, hogy végül az egészségügyi személyzettel együtt a partra érkezik. Ott nemcsak a sebesültek történeteit rögzíthette, hanem részt vett a katonák gyógyításában is. Gellhorn annyira közel került a haldokló katonák fájdalmához és a zajos omahai harcokhoz, mint senki más.

Közben férje, a világszerte elismert és ünnepelt író, Ernest Hemingway "ellopta" előle a munkáját a Collier's magazinnál. Ekkorra Hemingway már komoly hírnevet szerzett, köszönhetően olyan műveinek, mint az Akiért a harang szól és a Búcsú a fegyverektől. Az író nem csupán az irodalom területén vált legendává, hanem életstílusa és karaktere által a nagyközönség számára is figyelemreméltó személyiséggé nőtte ki magát. Az újság szerkesztői valószínűleg úgy vélték, hogy Hemingway neve nagyobb érdeklődést kelt, mint Gellhorn tudósításai, és így az ő írásaik szívesebben kerülnek a lapba. Hemingway elfogadta a felkínált állást, ezzel kiszorítva kedvesét egy olyan szerepből, amelyről jól tudta, mennyire fontos lenne számára.

Döntése nemcsak a szakmai rivalizálást, hanem a házaspár közötti feszültséget is felerősítette: öt évig tartó, zajos házasságuk a háború után véglegesen semmivé foszlott.

Pedig a románcuk bámulatosan indult. 1936-ban találkoztak Key West varázslatos hangulatú bárjában, amely a férfi egyik kedvenc búvóhelye volt. Az este folyamán beszélgetésbe elegyedtek, és az író - saját szavaival élve - azonnal észrevette a 27 éves, ambiciózus és független újságíró szenvedélyes természetét. Elvarázsolta az a tény is, hogy a nő saját karrierjét építgeti, ami a férfi számára rendkívül vonzó volt.

Gellhorn is inspirálónak találta Hemingway lendületét és világlátását, ezért elmesélte neki, hogy a spanyol polgárháborúról készül tudósítani, ami egy közös spanyolországi utazásba torkollott. Úgy tudni, hogy a figyelem középpontjában gyakran sütkérező Hemingway kihívásként tekintett a fiatal nőre, mert nem hajolt meg az egója előtt. A szakmai együttműködés hamarosan szenvedélyes kapcsolattá formálódott. Hemingway elhagyta második feleségét (Pauline Pfeiffert) és 1940. november 21-én elvette Gellhornt egy kisebb polgári ceremónia keretében.

Rövid és viharos házasságuk 1945-ig tartott: tele volt szenvedéllyel, rivalizálással és a két erős egyéniség közti konfliktusokkal. Bár Hemingway kijelentette, hogy Gellhorn volt "a legbátrabb nő, akit valaha ismert", nehezen viselte, hogy a felesége saját karriert épített, és nem maradt meg a szerinte kívánatos "írófeleség" szerepében.

Gellhornt gyakran emlegetik úgy a szalagcímek, mint az egyetlen nőt, aki elhagyta Hemingwayt. Ezt a tényt a híres író is nehezményezte, és később gúnyosan megjegyezte: "Ha valaha is házasságot kötnél, ne válassz haditudósítót feleségül."

Egy dolog biztos: Gellhorn nem volt az a megalkuvó típus. Mélyen hitt abban, hogy a szabályok létezése csupán apropó a megszegésükre. Színészi tehetségét mesterien használta fel, amikor a céljai megvalósításáról volt szó. Ha úgy adódott, stoppal vágott neki Olaszországnak, és egy rögtönzött, drámai mesével állt elő az eltűnt vőlegényéről. A katonák, akik szimpatizáltak vele, azonnal a segítségére siettek, így könnyedén váltogatta a frontszolgálatokat. Így volt képes megörökíteni az európai háborús események szinte minden jelentős pillanatát, többek között ő volt az egyik első, aki beszámolt a dachaui koncentrációs tábor felszabadításáról.

Nem finomkodott, az biztos. A Fehér Házat Roosevelt öröksége után elfoglaló elnököket "olcsó proliknak" titulálta, ezzel is kifejezve elutasítását a politikai elit iránt. Franklin és Eleanor Roosevelttel kialakított barátsága lehetőséget biztosított számára, hogy bonyolult és sokszor kényes kérdéseket tárgyaljon. A harmincas években hosszú estéket töltött a Fehér Ház falai között, ahol ő írta a First Lady "My Day" című rovatát, így közelről figyelhette a politikai élet alakulását. A nagy gazdasági világválság idején a Szövetségi Sürgősségi Segélyhivatal (FERA) helyszíni nyomozójaként bejárta az Egyesült Államokat, és dokumentálta az éhezők és hajléktalanok mindennapi küzdelmeit. Nem riadt vissza attól sem, hogy egyszerű munkások egy csoportját arra ösztönözze, hogy törjék be a FERA iroda ablakait, amikor főnökük igazságtalanságai ellen tiltakoztak. Nyers és szókimondó stílusával nemcsak a magánéletében, hanem írásaiban is bátran bírálta a körülötte zajló eseményeket. Személyisége megosztotta az embereket: voltak, akik rajongtak érte, míg mások kifejezetten utálták.

Bár saját bevallása szerint mindig a béke és a nyugalom keresésére törekedett, valahogy mégis vonzotta a világ legveszélyesebb helyeinek felfedezése. Életmódja és szakmai választásai gyakran szöges ellentétben álltak azzal, amit a józan ész vagy a társadalmi elvárások sugalltak volna. Szabadúszó haditudósítóként töltötte az életét, egy olyan pályán, amely tele volt kockázatokkal, kimerítő kihívásokkal és folyamatos stresszel. Tudta, hogy ez az életforma ellentmond a biztonság, a kényelem és a stabilitás iránti alapvető emberi vágyainknak. Mégis, valami titokzatos belső erő vagy szenvedély hajtotta előre, egészen az utolsó pillanatig.

"Ártalmatlannak és jelentéktelennek tűnök. Ez az oka annak, hogy bejárhattam a világot, és bárkivel beszélgethettem, akivel csak akartam.

Nem készítek jegyzeteket, és ez olyan, mintha egyszerűen csak beszélgetnék az utcán egy idegennel" - fogalmazott egy 1991-ben, 83 éves korában adott interjúban, ami tökéletesen tükrözi személyiségének kettősségét és önreflektív humorát.

Korábban többször ironikus éllel emlegette magát "a hosszú lábú szőke" néven, ezzel is kifigurázva a világ felszínes értékrendjét. Fizikailag vonzó és figyelemfelkeltő jelenségként sokszor a középpontba került, ami a környezete számára is szembetűnő volt. Ugyanakkor újságíróként és haditudósítóként rendre arra törekedett, hogy háttérbe vonuljon, és láthatatlanná válva ragadja meg a valódi emberi történeteket. Célja az volt, hogy hitelesen tudósíthasson a természetes helyzetekről, anélkül, hogy saját megjelenése elvonja a figyelmet a lényeges eseményekről.

Martha Gellhorn utolsó nagyobb konfliktus híradása 1989-ből származik, amikor a panamai invázió eseményeit örökítette meg. Élete végére súlyos egészségügyi gondokkal küzdött; rákos megbetegedése jelentősen megviselte fizikai állapotát, és részlegesen megvakult. Ez különösen tragikus lehetett egy olyan személy számára, aki mindig is a szavak, az írás és az utazás megszállottja volt. 1998. február 15-én, 89 éves korában, Londonban döntött úgy, hogy véget vet életének. Pályafutása alatt hat regényt, hat novelláskötetet, valamint több mint száznegyven cikket és novellát publikált különböző magazinokban és újságokban, emellett egy színdarab társszerzője is volt.

Az önfeláldozás és bátorság által vezérelt munkájának üzenete ma is ugyanolyan releváns, mint amikor először megjelentek azok a tényfeltáró írások, amelyek a háború szörnyűségeit dokumentálták.