A decemberi hó egy varázslatos takaró, amely csendben borítja be a tájat. A fák ágai ezüstös csillogásban pompáznak, és minden lépésünk alatt halk roppanás hallatszik. A levegőben érezhető a tél frissessége, miközben a napfény játékosan megcsillan a hópih
Amikor kertes házban laktam és havazott, éjfélkor még lapátoltam, és hajnalban is én voltam az első. Nehogy valamelyik öregasszony hanyatt vágja magát a kerítés előtt, és feljelentsen. Eladtam a házat, és a fűnyíróval együtt a hólapátot is otthagytam az új tulajdonosnak. Egyikre se lesz már szükségem.
Évek óta elkerül minket a komoly havazás. A nagyszülők és a szülők egyre csak panaszkodnak: nem lesz fehér karácsony, és a gyerekek úgy nőnek fel, hogy soha nem tapasztalják meg a hó varázsát. Én pedig határozottan azt javaslom: vigyétek őket olyan helyre, ahol a hó még mesésen hullik.
Gyógypedagógus ismerősöm kollégáival tavaly Kenyában járt. Nem szafarin. Olyan gyerekek hallás- és látásszűrését végezték, akik mezítláb vagy kerékgumiból készült saruban gyalogolnak kilométereket az iskolába, hátukon, fejükön viszik otthonról azt a műanyag széket, amin majd ülni fognak.
A kenyai tanárok idén viszonozták a látogatást. Az időpontot - decembert - ők választották, mert sosem láttak még telet. Meleg ruhát gyűjtöttek számukra, hogy legyen mit felvenni, ha leszáll a repülő.
Eltűnődtem: mi a garancia arra, hogy nemcsak hideg lesz, hanem havazik is?
Gyerekkorom óta most érzem először, hogy ennyire boldog vagyok a hó láttán. Annyira ritka, amikor a vágyaink egy adott pillanatban valóra válnak.
