"Ez itt egy valódi Munkácsy, vagy talán csak hasonmás?"

A műkincspiacon forgó festmények akár húsz-harminc százaléka is hamis lehet. Miért nem vesszük észre, ha egy festményen valami gyanús? És hogyan buktathatja le a hamisított darabokat a természettudományos festményvizsgálat?

Mit szólnánk ahhoz, ha a nagyitól örökölt, féltett Rippl-Rónainkról kiderülne, hogy hamis? Vagy a befektetésként vásárolt Vaszaryról, hogy hiába adtunk érte egy vaskos összeget, két éve készült egy pincében? Vagy ha a büszkén kiállított Munkácsyról peregne le a nemrég ráfestett szignó?

Hajlamosak vagyunk szinte szentségként tekinteni egy-egy híres alkotó művére, vallásos áhítattal nézni és csak fojtott hangon beszélni róla, miközben elfelejtjük, hogy a festmény is egy tárgy, amelynek ezért fizikai és kémiai jellemzői is vannak a művészi értéken túl. És hát nagyon gyakran felesleges is a csodálat, mert a piacon forgó képeknek akár húsz-harminc százaléka is hamis lehet. Végvári Zsófiánál, a Festményvizsgálati Laboratórium alapítójánál, vezetőjénél pedig még ennél is durvább az arány:

Rendszeresen hallani olyan izgalmas híreket, amelyek régi padlásokról, elfeledett kamrákból vagy örökségekből előkerült műalkotásokról szólnak, amelyek aztán elképesztő összegekért kelnek el. A megtalálás körüli történetek színessége gyakran csak fokozza az érdeklődést és a hype-ot. Sok esetben ezek a mesés kincsek, amelyek felfedezéséről álmélkodunk, valójában megtévesztő hamisítványok, amelyek még a legfelkészült művészettörténészeket is zavarba ejtik. A hamisítók ugyanis ügyesen játszanak a hiányosságokkal, és így olyan pótolhatatlan darabokat kreálnak, amelyek az eredeti életművek látszatát keltik.

Azt gondolhatnánk, hogyha valaki sok-sok milliót áldoz egy ilyen műre, akkor biztos akar lenni abban, hogy eredeti festményt vett. Zsófi azonban eloszlatja ezt a hiedelmet: a vevők legtöbbször annyira hinni akarnak, hogy még azután is ragaszkodnak az igazukhoz, ha a kémiai-fizikai elemzés mást mutat, vagyis tények alapján, objektív vizsgálati módszerekkel bizonyítható a művek hamis volta.

Zsófiék ugyanis nem stíluskritikai szempontból vizsgálják a műveket, ahogy a legtöbb művészettörténész vagy esztéta, hanem természettudományos eszközökkel: UV- és infravörös fénnyel, kémiai anyagösszetétel-elemzéssel, mikroszkópos analízissel, röntgenvizsgálattal. A soklépcsős vizsgálat során a használt anyagok milyenségét és kémiai összetételét, a festékrétegeket, az esetleges restaurálásokat, javításokat is elemzik, ezek segítségével pedig pontosan megállapítható a festmények kora.

A pigmentek minősége és a festmények felülete az egyik legmegbízhatóbb jelzője a művészet fejlődésének. A középkor óta folyamatosan finomodtak a pigmentőrlési technikák, de a legnagyobb változások a 19. század közepén, a festékgyártás gépesítésének korában következtek be. Ekkor radikálisan csökkentek a pigmentszemcsék méretei, ami új lehetőségeket nyújtott a művészek számára. Az 1860-as évektől kezdve a tubusos festékek elterjedése is hozzájárult a festékek könnyebb elérhetőségéhez, hiszen a gyártók már standardizált eljárások alapján készítették őket. Az 1920-as évektől pedig a természetes ásványi pigmenteket felváltották a szintetikus anyagok, ezzel végleg elveszítve a festékek egyediségét, és a művészi kifejezés egy új, uniformizált korszakába lépve.

A művészek által használt festékek egészen különlegesek voltak, szinte mint egy ujjlenyomat, sajátos karakterükkel. Sokan tudják, hogy Munkácsy Mihály festményei fokozatosan sötétednek a bitüm nevű anyag miatt. De ez nem az a bitumen, amit az utakon használunk; Munkácsy egyedi keverékét alkotta meg, amely szerves összetevőket – mint lenolaj, szandarak, gumiarábikum és méhviasz – valamint vas-oxid-port tartalmazott. Ez a barna massza nemcsak a festmények jellegzetes színvilágát határozta meg, hanem csodálatos ragyogást is kölcsönzött nekik. Az idő múlásával azonban a ragyogás eltűnt, és csak a tompa, repedezett felületek maradtak, amelyek elnyelték az eredeti színeket. Így Munkácsy e különleges anyaghasználattal nemcsak műveit, hanem azok jövőjét is meghatározta.

Regionális eltérések is felfedezhetők a festékek anyagában és kémiai összetételében, így például meg lehet állapítani, hogy egy festmény francia, közép-európai, dél-európai vagy éppen erdélyi eredetű-e. Ezek az egyedi anyaghasználati különbségek a festmény alkotójára is utalhatnak, bár ehhez már kell a szakértői tapasztalat és a mérések pontos elvégzése, kiértékelése. Ott van például Vaszary János, aki egy különleges alapozási technikát fejlesztett ki, mely hígabb festékeket kívánt. De Csontváry Kosztka Tivadar is kerülte az előre gyártott olajfestékeket - bár gácsi patikusként számára nem is volt elérhető ez a technikai vívmány -, így az általa elérhető alapanyagokból keverte sajátos és teljesen egyedi festékeit.

A mai festékek, mikroszkóp alatt nézve, sok esetben csupán gipszbe kevert tintákra emlékeztetnek, míg a régi festékek gazdagabb szemcseszerkezettel és változatosabb szemcsemérettel büszkélkedhetnek. Zsófi megfigyelése szerint, ha a régi festékeket sztereomikroszkóppal vizsgáljuk, olyanok, mint egy borsófőzelék, ahol a zöld borsószemek a pigmentek, míg a modern festékek inkább a tejföl homogén, habos textúrájára hasonlítanak.

A hamisítók számára ez különösen nagy kihívást jelent, mert nem tudják visszaadni a régi felületek megjelenését, a pigmentszemcsék megfelelő méretét, de a repedéshálókat sem, nem beszélve a minden korszakra jellemző kémiai összetételről. Bár gyakran régi, de értéktelen festményekre festik az új képeket, a modern festéktípusok könnyen lebuktatják őket, mert egészen más az összetételük, mint akár az ötven évvel ezelőttieknek.

Zsófi, a fiatal festményvizsgáló, eddigi 15 éves pályafutása során még nem találkozott olyan hamisítvánnyal, amelybe valóban jelentős mértékű pénzügyi és energetikai befektetést fektettek volna az anyagok terén. A festmények értékelése általában a stíluskritikai megközelítések mentén zajlik, ami miatt a szakértők gyakran figyelmen kívül hagyják az anyaghasználat részleteit. Sok esetben ők is csak arra vágynak, hogy higgyenek a művek eredetiségében. Az egyik legismertebb magyar származású hamisító, Hoffmann Elemér, vagy ahogyan sokan ismerik, Elmyr de Hory, aki briliáns Modigliani-, Matisse- és Renoir-imitációkat alkotott, szintén nem az anyagok minőségére helyezte a hangsúlyt, hanem a művészeti utánzásra. Pedig ha a kortárs szakemberek alaposabb anyagvizsgálatot végeztek volna az általa készített műveken, már akkor is könnyedén felfedezhették volna a hamisítványokat.

Zsófi felhívja a figyelmet arra is, hogy ha egy mai hamisító mégis odafigyelne az anyaghasználatra, és régi recept alapján készült festékeket szerezne be, akkor is beleütközne a második világháború után megjelent radioaktív szennyeződések problémájába. Az atomkísérletek és atomkatasztrófák miatt ugyanis egyre több a radioaktív részecske a levegőben, és ezáltal a festékekben is. Ezek révén, illetve a már rendelkezésre álló mérési adatok alapján

Balló Ede a 20. század elején a Szépművészeti Múzeum gazdag gyűjteményéből készített festménymásolatokat, amelyeket sokan a kivételes tehetségű festőművész nevét a művészettörténet lapjain örökítették meg. A szocialista éra 1950-es és 60-as éveiben a hatalom úgy határozott, hogy a nagyközönség számára is hozzáférhetővé kell tenni a 19. század második felében és a 20. század elején készült magyar mesterművek másolatait. Ennek érdekében vándorkiállításokat indítottak, ahol a legkiválóbb magyar művészek – mint Markó Károly, Borsos Miklós, Mednyánszky László, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József és Pál László – alkotásainak másolatai kerültek bemutatásra gyárakban, szocialista brigádok körében és kultúrházak falai között. Sajnos sok közülük azóta eltűnt, de az utóbbi évtizedekben egyre többször bukkannak fel a műkincspiacon, már szignált állapotban. Ezek a másolatok, a felületük idővel történő öregedése révén, gyakran egy régi festménynek tűnnek, amely megfelel a klasszikus művészet kritériumainak. Előfordul, hogy egy értéktelen, korabeli festményt újraértelmeznek, és a hozzá tett szignóval próbálnak jelentős áremelkedést elérni, akár tízszeres, akár százszoros mértékben. Az ilyen hamisítványok művészettörténeti szempontból izgalmas, ámde etikailag vitatott kérdéseket vetnek fel a műgyűjtők és a szakértők körében.

A hamisítók sokszor létező festményeket másolnak, de van, hogy új művet próbálnak létrehozni az adott festő stílusában. Ilyenkor az életművek ismétlődő motívumait használják: ha valaki egy sötét tónusú festményt lát, könnyen Munkácsyra asszociál, vagy ha egy "kukoricás" festmény van előtte, akkor Rippl-Rónai juthat eszébe, ahogy egy pasztelltechnikával készült kalapos női portré esetében is. A festőkkel kapcsolatos sztereotípiák, valamint a "hinni akarok" hozzáállás miatt az emberek, de még a szakértők is könnyen félrevezethetők.

Elég ritkán, de előfordul, hogy egy hamisítvány alatt megbújik az igazi műalkotás. Zsófi emlékezetében élénken él az a különös eset, amikor a második világháború zűrzavarában egy 17. századi festményt vastag lakkréteggel takartak el, majd egy silány stílusú másolatot festettek rá. Ez a megoldás valószínűleg az elrablás elkerülésének szándékával született.

De vajon mi az, ami valóban megkülönbözteti a hamisítványt a puszta másolattól? A hamisítvány mögött álló szándék az, hogy megtévessze a közönséget azzal, hogy az eredeti alkotó neve vagy szignója szerepel rajta. Továbbá, az eredeti művek másolása és szignálása azonos méretben szigorúan tilos. Amennyiben ez bekövetkezik, csalásról beszélhetünk, ami jogi következményekkel jár. Mégis, a festmények világában rendkívül ritka, hogy valakit lebuktatnak; itt ugyanis nincs állami szabályozás, és nem szükséges alapos, hitelesítő kutatás ahhoz, hogy egy műalkotást eladjunk. Ez a helyzet még az aukciósházakra is érvényes, így tehát a magángyűjteményekben, sőt, a múzeumokban is előfordulhatnak hamis művek, amelyek torzítják a festészeti életművek hitelességét. Ha pedig egy könyvbe bekerül egy hamis festmény reprodukciója, az már végérvényes, a hamisítvány örökre beépül az adott életműbe.

Hiába több tízmilliárdos a magyarországi műtárgypiac, még sincs olyan formális, a művészettörténetet és a természettudományt ötvöző diszciplína, mint amellyel Zsófi nap mint nap foglalkozik. Határterületisége szinte borítékolja, hogy gyakran kerül szakmai vitákba, így bizonyos aukciós körökben érthetően nem ő a legnépszerűbb szereplő.

Különleges masináit, elemzésekhez használt műszereit nézegetve megkérdezem a mesterséges intelligenciáról is. Azt mondja, hogy az MI már képes bizonyos mintázatokat felismerni, és adott esetben jó tippeket is ad, azonban Zsófi szerint nem tudja (még) helyettesíteni az embert, mert mind az anyagvizsgálat, mind a művészettörténet túl komplex tudományág, melyben kiemelt szerep jut a személyes érzékelésnek. Ráadásul az MI hajlamos félrevezető információkat is adni, mert a tréningezésébe is becsúszhat egy-két hamis festmény, ami eleve téves kiindulási pontot jelent az elemzésekhez. Így fordulhat elő például az az eset, hogy miután megkérdezi az MI-től, hogy milyen színeket használt Rembrandt, akkor olyan árnyalatokat is felsorol, mint a poroszkék és a titánfehér, holott ezek a festékek a holland mester idejében még nem is léteztek.

Zsófi hangsúlyozza, hogy a festmények objektív értékelése elengedhetetlen, mivel gyakran előfordul, hogy a természettudományos vizsgálatok során meglepő és eltérő eredményekre bukkanunk, mint amit a festmény birtokosa vagy akár ő maga is feltételezett. Ezért soha nem szabad csupán a felszíni benyomásokra hagyatkozni az eredetiség megítélésénél; a műalkotások rejtett titkai csupán akkor tárulnak fel, ha alapos művészettörténeti és kémiai-fizikai elemzéseken esnek át.