Ez most már egyértelmű: az év legemlékezetesebb koncertjén jártunk Budapesten!

Az idei év nem volt sétagalopp, számos eseményen, koncerten jártunk, de egyik sem volt olyan, mint amivel 2024. december 11-én este a Müpában találkoztunk. A Les Amazones d'Afrique formációja megtáncoltatta a közönséget, holott az előadás a Bartók Béla Nemzetei Hangversenyteremben volt, amit alapvetően ülőkoncertekre terveztek. A visszataps és az álló ováció sem maradt el, miközben slágeres, mégis kísérleti, elmés és intelligens zenét kaptunk átütő színpadi energiákkal.

Most, hogy tíz, extázisból fakadó, kissé ízléstelen mondatot eltávolítottam, talán sikerül némileg objektívebben kifejtenem, miért tartom az év legjobb koncertjének azt az előadást, amit a Les Amazones d'Afrique varázsolt el Budapestre, a Müpába.

Fontos megemlíteni a zenekar jellegét, amely folyamatosan metamorfózison megy keresztül: itt egy dinamikusan alakuló csoportról van szó, ahol csupán Mamani Keita, a "királynő" és alapítótag képviseli a stabilitást. A közönség mindig őt láthatja, amint ikonikus, piros ruhájában ragyog a színpad közepén. A formáció tagjai folyamatosan változnak, új énekesek és zenészek csatlakoznak, ezáltal gazdagítva a produkciót; mindezek ellenére a zenekar központi üzenete és szellemisége megmarad.

Afrikában a mai napig számtalan erőszakos cselekedetet hajtanak végre nők ellen, és egyes helyeken továbbra is fájdalmas műtéteket végeznek a nők nemi szervein, arról nem is beszélve, hogy rengeteg előjog van, ami csupán férfiak kiváltsága - akár a kora nevű hangszer használata, amin egyes helyeken tradicionálisan csak férfiak játszhattak.

A Les Amazones d'Afrique Maliban alakult még 2015-ben és az volt a céljuk, hogy zenével álljanak ki a nők mellett és biztosítsanak maguknak és gyermekeiknek is egy jobb jövőt. Összesen három lemezük jelent meg azóta és rögvest első daluk ezt a határozott üzenetet közvetítette, aminek a címe I Play the Kora (Én játszok a korán) volt.

És ezen a ponton térünk vissza a koncerthez. Négy oka van, hogy az afrikai énekesnők koncertje nem csupán érdekes és kimagasló, de az egyik legjobb, amin valaha is voltam:

Az előadás egy különös, szürreális pillanattal indult, mintha csak a valóság határvonalán lépkednénk. A zenészek szinte észrevétlenül érkeztek, és az ambient dallamok, valamint a szokatlan madárhangok szövevényes szőttesét kezdték el szőni, mely egy varázslatos atmoszférát teremtett. Ahogy egyre inkább belemerültünk ebbe a zenei világba, a színpadon kívülről hirtelen felcsendültek az énekesnők hangjai. Elsőként Alvie Bitermo jelent meg a közönség előtt, sötétségből kibontakozva. Erőteljes, magával ragadó hangja betöltötte a teret, ahogy a középpontba lépett, és időnként a már-már ikonikus visításait is előadta. Az élmény olyan volt, mintha a madarak közé egy hatalmas sólyom szállt volna le, váratlanul és vad erővel, felforgatva a csendet és új dimenziókat nyitva meg a zenei utazásunkban.

már-már rapbe hajló, spoken words típusú énekléstől speciális sikolyain át egészen a nagyon lágy, vagy épp nagyon robusztus és mély hangjaiig. Mellette igazi ellensúly volt Fafa Ruffino, aki a klasszikus dívát vitte színre. Igazán nyugati énekstílussal, erős, magas hangokkal és jó sok hajlítással a nyolcvanas, kilencvenes évek afroamerikai sztár énekesnőit idézte meg jelenlétével. Hozzájuk érkezett a "királynő", Mamani Keita, a formáció alapítója, aki rengeteg népi énekes hatást hozott be, ezzel egy teljesen más, harmadik színt adva a produkciónak.

Gyakran előfordul, hogy három vagy négy énekes lép színpadra egy formáció keretében, de az ilyen egységes látvány valóban ritkaságnak számít. Amikor az ösztönösen, de mégis harmonikusan reagáló előadók ilyen tökéletes egyensúlyban adják elő koncertjüket, az mindig lenyűgöző élmény. A dalok során folyamatosan váltogatták a vezető szerepeket, miközben azok, akik éppen vokáloztak az aktuális főszereplőnek, szintén remekül érezték magukat: táncoltak, mosolyogtak, és igyekeztek szórakoztatni a közönséget. Ennek ellenére megőrizték a folyamatos kapcsolatot egymással. Nem csupán három különálló, egymástól független személy lépett fel a színpadon, hanem három előadó, akik összhangban mutatták be, hogy együtt és külön-külön kik is ők valójában, és mit is képviselnek a zene világában.

Nagyjából öt dal ment le és pont azon kezdtem töprengeni, hogy a Müpa nagytermében milyen furcsa is egy ilyen koncert. Hiszen annyira élettel teli zenét hallottunk, hogy kedvem támadt felállni és megmozdulni, de a kötött széksorok nem igazán kompatibilisak ehhez. De amint ez a gondolat végigfolyt az elmémen, Ruffino kisétált a színpad szélére és megkért mindenkit - dehogy kért, majdhogy parancsba adta - hogy

A közönség szinte azonnal reagált, ahogy a műsor elkezdődött: a földszint szekció szinte teljes egészében felpattant, és még a karzatokon is sokan követték a példát. Ezt követően egy interaktív, közönség bevonásával zajló, éneklésre és táncra ösztönző szakasz vette kezdetét, és az igazi buli szelleme terjedt el az arénában. Az elején a magyar nézők talán úgy gondolták, hogy mindez csupán egy showelem, ezért visszaültek a helyükre, de az énekesek, akiken látszott a meglepettség, határozottan biztatták őket: „Nem, nem, álljatok fel, hiszen mulatni jöttünk!” Egyetlen lassú, drámai hangvételű számot kivéve, a koncert hátralévő részében szinte végig állva buliztak a nézők, függetlenül a széksorok jelenlététől. Éneklés, tánc és még csoportos leguggolás is színesítette a programot - természetesen annyira, amennyire a fizikai határaink engedték.

Többen elhagyták a termet, lehet, hogy nem ezt várták, vagy egyszerűen csak egy ülőkoncertre készültek, és a táncoló tömeg nem volt az ő világuk. Ám akik ott maradtak, láthatóan remekül szórakoztak. Kiabálás, nevetés és hatalmas boldogság tükröződött az arcukon, pedig a dalok tartalma meglehetősen súlyos volt.

Összességében talán két kisebb észrevételt érdemes megemlíteni, ami nem egészen úgy alakult, ahogy azt elvártuk. Az egyik a vetítő, amely néhányszor "sztrókot" kapott, így a szövegek megjelenítése időnként akadozott, sőt néha teljesen összevissza érkeztek. Viszont mivel ez nem rontotta a koncertélményt, igazán nem érdemes tovább foglalkozni vele. A másik észrevétel a háttérből érkező effektdob és a hagyományos dob közötti egyensúly volt; az előbbi néha túlságosan dominálta az utóbbit. A zenekar gazdag ambient és háttérsáv felhasználása, sőt még scratching szólóra is lehetőség nyílt a DJ jóvoltából, szerves részét képezte az előadásnak. Ez a megoldás többnyire jól működött, csupán néhány alkalommal billent el a dobok aránya.

Az utolsó előtti dal során az énekesek bemutatták egymást, valamint a zenekar tagjait is: a dobok mögött Franck Baya ült, a billentyűknél Manu Chavanet játszott, míg a lemezjátszó mögött DJ Nadjib Ben Bella ügyködött. Ezt követően a közönség két hangtechnikust is külön megölelt, az egyiket, aki a színpadon a befelé szóló monitorokat irányította, és a másikat, aki a nézőtéren a kifelé irányuló hangzást formálta. Természetesen a visszataps sem maradt el, így a koncert valódi befejezése a hatfős zenekar közös hajlása volt. Az előadók nem siettek távozni, hanem a rendezvény végén dedikálást is tartottak, lehetőséget adva a rajongóknak, hogy közelebb kerüljenek kedvenc művészeikhez.

A Les Amazones d'Afrique egyedi varázsát különösen az a pillanat emelte ki, amikor a koncert végén az énekesnők bemutatták egymást. Nem a megszokott énekhajlítgatás vagy egy egyszerű meghajlás volt a színpadon, hanem mindhárman külön-külön örömteli táncot jártak. Ez a szokatlan és lenyűgöző jelenet olyan élményt nyújtott, amely valóban ritkaságszámba megy, és minden néző számára felejthetetlen maradt.

Egyik legemlékezetesebb és legizgalmasabb zenei élményem a Les Amazones d'Afrique 2024. december 11-i koncertje volt a Müpában. A zenekar első budapesti fellépése minden bizonnyal mély nyomot hagyott bennük is, és remélem, hogy hamarosan visszatérnek. Ez a koncertélmény olyan hatással volt rám, hogy szinte receptre kellene felírni rosszkedv ellen – igazi zenei gyógymód!