Ha lenne száz hasonló közösség, a budapesti fák sorsa már rég meg lenne pecsételve, és megőrizhetnénk őket a jövő generációi számára.

Önkéntes locsoló a Gellért-hegyen - Fotó: Thüringer Barbara / Telex

Hétfő este jó húsz perccel hamarabb már ott vagyok a megbeszélt helyszínen, a Gellért-hegyen lévő Búsuló Juhász étteremnél. Egy teremtett lélek sincs még ott, ezért sétára indulok a sárgára száradt fűben és Miyawaki-erdőkhöz hasonló, egymáshoz közel ültetett facsemete-csoportokat vizslatok. Jó néhány már megadta magát az aszálynak, elszáradt ágak, földre hullt falevelek mutatják be szemléletesen, hogy hiába esett Budapesten augusztus elején 8-15 milliméter eső, még mindig közepesen súlyos az aszály a főváros budai oldalán. A pesti oldalon még rosszabb a helyzet, ott nagy területen piroslik a HungaroMet aszálytérképe.

Más budapesti helyszínekhez viszonyítva itt egy figyelemre méltó eltérés tapasztalható: a fiatal fák gyökerei mellett gazdagon zöldell a fű, a talaj nem repedezett és kiszáradt, hanem finoman porlik, sőt, az elhalt fák is megmutatják életrevalóságukat, hiszen néhányuk a tövénél új hajtásokat hozott. Mindez a helyi közösség elkötelezett tagjainak köszönhető, akik június elejétől saját kezdeményezésükre elkezdték locsolni a facsemetéket – jóval azelőtt, hogy a Fővárosi Önkormányzat, a Főkert, a 10 millió Fa és a beeco bejelentette volna az Önkéntes Vízadó programot, valamint a Locsolakomákat. (Az előbbiről itt, az utóbbiról itt található részletes riport.)

Az étterem előtt folyamatosan gyülekeznek az emberek, a legkisebb totyogóstól kezdve az idősekig, mindenkinek a kezében locsolókanna feszít. Riportalanyom, Orbán Attila azonban még nem bukkant fel, amit bizton állíthatok, bár nem tudok mindenkinek bemutatkozni. Cserna Hajnalka, a Főkert Gellért-hegyi üzemének vezetője ugyanis a legutóbbi Locsolakomán alaposan bemutatta nekem őt: egy középkorú férfi, aki egy fekete dzsippel érkezik, melynek hátsó részében egy 300 literes víztartály található. Attila rendszeresen öntözi a hegy lejtőjére tavasszal elültetett, körülbelül 180-190 csemetét, köztük virágos kőrist, mezei és korai juhart, mogyorót, galagonyát, kecskerágót, valamint vadalmát és vadkörtét.

A helyi közösség tagjai heti rendszerességgel próbálják locsolni a fákat, azonban a Főkert Gellért-hegyi üzemének csapata, amely két kerület – a XI. és a XII. – zöldfelületeiért felelős, mindössze körülbelül harminc főből áll. Cserna Hajnalka nagy örömmel tapasztalja, hogy a lakók összefogtak, és mára egy valódi locsolóközösség formálódott. Különösen emelik ki Orbán Attila teljesítményét, aki példamutató buzgalommal és lelkiismeretességgel végzi a feladatát. Ennek elismeréseként Hajnalka megengedte neki, hogy napközben behajtson a Főkert telephelyére vízért, sőt, estére kulcsot kapott a Főkert nagynyomású talajcsapjaihoz, hogy könnyebben feltölthesse a víztartályát.

Attila a legelkötelezettebb locsolónk; ha csupán száz Attilánk lenne, biztosan megoldanánk minden problémát!

Ezzel arra utalt Cserna Hajnalka, hogy sokakat azért riaszt el az önkéntes locsolás, mert egy fiatal fának 50 liter vízre van szüksége nagyjából öt naponta, ez azonban az átlagos 8 literes kannákkal számolva 6-7 fordulót jelent egy csap és egy fa között, ami akár 1-200 méterre is lehet egymástól. A víztartályos autóval azonban ezt a cipelési távolságot barátságos szintre lehet csökkenteni.

Közben, a jobboldalon, Attila lépdel be a színtérre, amit onnan észleltem, hogy a várakozó tömeg – mostanra körülbelül két tucatnyi ember – szinte egy emberként indul át az út másik oldalára. Amikor Attila kiszáll a dzsipből, két apróság társaságában, azonnal belemerül a mondandójába: "Június közepe volt, amikor észrevettem, hogy az emberek kannákkal, demizsonokkal, ásványvizes palackokban, sőt, még félliteres tejfölös vödrökben is cipelnek vizet a Ceruzás játszótér felé. De ezen a meredek emelkedőn ez elég megterhelő, és nem tűnt a leghatékonyabb megoldásnak. Informatikus mérnökként pedig számomra fontos, hogy a dolgokat a lehető legszakszerűbben intézzem, ezért hosszasan kutattam, míg rátaláltam erre a 300 literes tartályra, ami tökéletesen elfér az autómban, és gyorsan feltölthető a kannákhoz."

Alig hallom a szavakat, amelyeket mond, olyan zajos a gyerekzsivaj körülötte. A kocsi környékét már ellepték a locsolóközösség legfiatalabb tagjai, akik egymásra spriccelik a vizet, miközben a kannáikba töltik. "A következő kihívás az volt, hogy hol tudom feltölteni a vizet. A játszótéri kútban alig van nyomás, a Búsuló Juhásznál viszont megengedték, hogy rácsatlakozzak a vezetékükre, de majdnem megöregedtem, mire 40 perc alatt sikerült 300 liter vizet leengedni. Ekkor döntöttem úgy, hogy felkeresem Cserna Hajnalkát, aki megmutatta, hol találhatók a Főkert köztéren lévő talajcsapok. Ezekből mindössze három és fél perc alatt tölthetem fel a tartályomat."

A víz zubog a kannákba, az első locsolók már nekiindultak a hegynek, hogy megitassák a facsemetéket. Épp Attilát kérdezem, hogy mit gondol erről a technikai újításról, és megjegyzem, milyen szép példa ez az önkéntességre. "A természet iránti szeretet vezérel, és mindig is úgy álltam a dolgokhoz, hogy ha problémát látok, akkor az én felelősségem is keresendő – válaszolja. – Csak követtem a jó példát, csatlakoztam a lelkes locsolókhoz, Eszterékhez" – mutat egy fiatal párra. Úgy tűnik, Attila nem szívesen beszél magáról, de talán az is fontos, hogy a tartály kiürüljön, mert máris beugrik a dzsipbe, hogy felguruljon a hegyre újra feltölteni.

Gombkötő Eszter szavaival élve: "A párom, Bálint, futás közben vette észre, hogy a fák kezdtek kókadozni. Eleinte azt hittük, hogy a Főkert locsolja őket, de a helyzet nem változott, sőt, a fák állapota egyre aggasztóbbá vált. Ekkor úgy döntöttünk, hogy valahogy felhívjuk a figyelmet erre a problémára, hogy mások is észrevegyék. Bálint grafikus, így gyorsan megalkotta a plakátot, amit a természetvédelmi területet jelző tábla alá helyezett. A plakáton az állt, hogy bárki, aki erre jár, segítsen a fáknak egy kis vízzel, hiszen minden csepp számít az aszályos időszakban. Így indult el az egész júniusban."

Eszter biológiai végzettséggel rendelkezik, ám elmondása szerint az igazi indíttatása a gyermekkori emlékekből fakad, amikor édesapjával új ültetésű fákat locsoltak. "Számomra természetes, hogy gondoskodni kell róluk, hiszen még gyerekcipőben járnak az életben" – mondja. Eleinte ők is csupán ötliteres demizsonokkal locsoltak, de aztán észrevették, hogy Attila egy nagyobb víztartályt használ. "Akkor azt mondtuk neki, hogy te vagy a mi mesterségbeli tanítónk, és mi is beruháztunk két 150 literes víztartályba a kocsinkba. Így már két autóval egy-másfél óra alatt meg tudjuk locsolni az itt lévő fiatal fákat." Június óta körülbelül heti két alkalommal járnak ki, de nem egyeztetik előre Attilaékkal, hogy ki mikor érkezik, "mert akkor már kötelezettségszaga lenne az egésznek. Viszont azt megbeszéltük, hogy ha valaki elutazik nyaralni, akkor értesíti a másikat."

Közben Attila visszaér a feltöltött víztartállyal, esténként kétszer, háromszor szoktak fordulni, "ha a három kör megvan, akkor az már jelentős mennyiség, 900 liter víz, amit ki tudunk locsolni a fákra. Csak jóval később tudtam meg, hogy van a beeco applikáció, azóta jelölgetjük a térképen, hogy melyik fa mennyi vizet kapott", mondja. Nagyjából egy hónapja, július elején csatlakozott a locsolóközösséghez. "A gyerekek nem voltak itthon, úgyhogy volt két olyan hetem, amikor dolgoztam ugyan, de az estéim szabadok voltak. Nem kellett vacsoráztatni, fürdetni, az esti rutint csinálni, és hirtelen nem tudtam mit kezdeni a nagy szabadságommal. Kapóra jött, hogy láttam az önkénteseket a hegyen. Azt gondolom, nagyon áldott és szerencsés vagyok az élet más területein, akár ha csak a szép, egészséges és okos gyerekeimet tekintem, szóval szeretek visszaadni valamit az életnek."

Azt meséli, hogy azóta már legalább húsz alkalommal locsolt, hol a felesége, hol a gyerekei társaságában. Ám általában sosem maradnak sokáig egyedül, mindig érkezik valaki, aki csatlakozik a munkához.

Igazán inspiráló volt megfigyelni, hogy egy-egy olyan fa, amelynek sorsa úgy tűnt, hogy befejeződött, alulról újraéledve zöld hajtásokkal lepett meg minket. Ebben a megújulásban ott rejlik az élet ereje, és ezek a friss hajtások már a mi erőfeszítéseink gyümölcsének számítanak.

Közben kiürül a második tartály is, ezért meginvitál, hogy üljek be a dzsipbe, és menjünk fel újra a csaphoz. Miközben elindulunk azt mondja, hogy "nagyon megkedveltem Eszteréket, tulajdonképpen ez egy önkénteskedésből kialakult barátság". Amerre nézek, mindenhol emberek cipekednek és locsolnak, de van olyan is, aki leroskad a fűbe, úgy tűnik, neki elég volt mára a "súlyzózásból". Attila is látja ezt, ezért a kocsiból kikiabál a többieknek, hogy "a piros és a narancssárga kannámhoz ragaszkodnék, majd figyeljetek rá, léci". A tartály jó nagy helyet foglal el a kocsiban, belóg a hátsó ülés közepére, mellette Attila két gyereke csücsül.

Útközben, a hegytetőn egy különleges látvány tárul elénk: a 10 millió Fa által ültetett gyümölcsfák sorakoznak, és a talaj már zöldell, miközben a fügék és almák érlelődnek. „Itt a víz jobban megmarad, nem folyik le a hegyoldalon” – jegyzi meg Attila, akinek a szavai között érződik a hely iránti szeretet. Mesél arról, hogy gyerekkorától fogva sok időt töltöttek a Gellért-hegyen, hiszen nem messze laknak, és a természetben való barangolás számukra mindig is prioritás volt, sokkal inkább, mint a képernyők előtt eltöltött órák. „Jelenleg a gyerekeim még abban a szerencsés korban vannak, hogy nem rendelkeznek telefonokkal vagy tabletekkel, és a tévé is hiányzik az életünkből. Ezt a helyzetet szeretnénk minél tovább megőrizni, hiszen manapság egyre inkább azt tapasztalom, hogy a wifi már a Maslow-piramis legalján, az étel és víz szintjén tanyázik. Ha egy áramkimaradás vagy internetmegszakítás történne, mint ahogy az áprilisban Spanyolországban előfordult, sokan a világvégét kiáltanák.”

De őt is gyakran foglalkoztatja, hogy mit kezdene az informatikai diplomájával egy válsághelyzetben. Éppen ezért sokféle dolgot kipróbált: olvasott olyan könyveket, amelyek nem kapcsolódtak a szakmájához, és elvégezte az aranykalászos gazda képzést, részt vett vadász- és méhésztanfolyamon is. Sőt, még a 93 éves nagymamáját is megkérte, hogy mutassa meg neki, hogyan készül a kenyér. Az ő nagymamája például észre sem venné a világvégét: tud szappant készíteni, és ha kell, disznót is tud vágni. Igazi életrevaló ember. Emiatt tartottak például csirkéket is három éven át a társasházunk udvarán, amíg a róka és a nyest el nem vitte az összeset. Pedig még fűthető pipipalotát is építettem nekik ultrahangos riasztóval, mozgásérzékelős vízágyúval és kamerákkal. A 150 forintos naposcsibékre pedig végül inkább nem is számoltam ki, mennyit költöttem, mondja nevetve.

Miközben mesél, már a rózsakert mellett állunk a talajcsapnál, és hirtelen észreveszem, hogy Attila telefonján éppen olyan számláló fut, mint az enyémen, miközben a diktafonra rögzítek. Egy pillanatra megijedek, hogy ő is felveszi a beszélgetést, de ekkor hátranéz a gyerekeire, és azt mondja: "Szóljatok, ha tele a tartály!" Aztán felém fordulva hozzáteszi: "Itt olyan nagy a nyomás, hogy általában három és fél perc alatt 300 litert kiad. Muszáj figyelni, különben eláztatja az autót. Ezért nem kaphatnak illetéktelenek kulcsot, mert ha elfelejtik, az egész hegyet szétáztatják."

Arra a kérdésemre, hogy ő szorong-e a klímaváltozás miatt, azt mondja, hogy igen, mert melanómája van, ezért a ruha alatt is 50 faktoros naptejjel kell bekennie magát. "Az orvostudomány mai állása szerint ezeket a rosszindulatú bőrös elváltozásokat a káros ultraibolya sugárzás okozza, ezért nagymértékben összefügg azzal, amit az ember tesz a környezetével. Szóval kaptam egy wake up callt az élettől, hogy segítsek, ahol tudok, felelősséget érezzek a környezetünkért, és a passzív szorongás helyett próbáljak aktívan jelen lenni és tenni."

A lelkes helyi közösségi szellem megtestesítője, Mag Gabriella, már többször is megosztotta a Facebook-csoportjában: "Ma nagyon meleg van, gyertek locsolni! Nálam mindig van víz, én pedig közben sütök egy finom süteményt." Az étteremhez csak pár háznyira él, és több mint 40 éven át könyvtárosként dolgozott az ELTE Természettudományi Karán, de már 14 éve élvezi a nyugdíjas életet. Három éve pedig aktívan részt vesz a Gellért-hegyi közösség életében. Most Cserna Hajnalka keresett meg vele, jelezve, hogy segítségre lenne szükségük a locsolásban, mert a szárazság miatt képtelenek egyedül megbirkózni a feladattal.

"Erre mondtam, hogy bár fizikailag nem tudok segíteni, mert a lábam állapota miatt műtét vár rám, de szívesen kínálok vizet. A házunk bejárata mellett található egy kerti csap, ahonnan bátran lehet locsolni. Értesítettem a társasházunk összes lakóját, hogy ha valaki attól tart, hogy a locsolás miatt megemelkedik a vízszámlánk, és emiatt rossz néven venné, akkor szívesen vállalom, hogy kifizetem azt az összeget, amit az önkéntesek használnak el. Eddig senki sem emelt kifogást, mindenki megértette, hogy ez szükséges lépés." Nevetve hozzáfűzi, hogy reméli, ez így is marad, mert azóta még nem érkezett vízszámla, és kíváncsi, mennyire változik majd a költség.

"Mindig hangsúlyozom, hogy a fák pusztulásával mi is követjük őket, ezért fontos, hogy mindent megtegyünk az életben tartásukért. A létezésünk szorosan összefonódik velük, és ez a szimbiózis elengedhetetlen a jövőnk szempontjából."

Az első locsolás július elején zajlott, amikor is a háza elé invitálta a barátait, és körülbelül húsz lelkes résztvevő gyűlt össze, mindannyian kannákkal felszerelkezve. A csapjuk előtt hosszú sor kígyózott, ahogyan mindenki várta, hogy megtölthesse a tartályát. "Azoknak, akiknek nem volt kannájuk, külön gyűjtöttem össze másfél literes palackokat, így ők abba csapolták a vizet, és így indultak útnak, hogy locsoljanak." Meséli, hogy a ma esti esemény már a harmadik alkalom, amelyet meghirdetett. "Nincs benne semmiféle rendszeresség. Amikor úgy érzem, hogy régóta nem esett az eső, és a forróság elviselhetetlenné válik, valamint a fák vízre szorulnak, akkor posztolok a Facebook-csoportban, hogy aki tud, szeretne segíteni, és van egy kis ideje, az csatlakozzon a locsolásra. Mert azért a dombra felcipelni a vizet, az igazi kihívás." Éppen ezért az általa szervezett locsolások csak a közeli első útig terjednek, a Citadella környékére már nem viszik fel a vizet.

A ház előtt most is hosszú sor kígyózik, ahogy az emberek a kannáikat töltik fel. Kihasználom az alkalmat, hogy megszólítsak egy fiatalembert, akit korábban képviselőként emlegettek. A közösségi locsolás kapcsán azt feltételezem, hogy ő a környék közös képviselője. Ám kiderül, hogy ennél sokkal nagyobb tisztséget tölt be: ő Szabó László, Újbuda fideszes képviselője. Mesélni kezd, és elárulja, hogy amikor Gabi első alkalommal hirdette meg a fák locsolását, azonnal világossá vált, hogy nem áll rendelkezésre elegendő locsolókanna. "Akkor arra gondoltam," folytatja, "hogy a lakók számára a legjobb módja annak, hogy zökkenőmentesen és hatékonyan öntözzük a fákat, ha beszerzek egy kis készletet. Így hát beszereztem 100 darab locsolókannát."

A kérdésre, hogy az önkormányzati költségvetésből finanszíroztam-e ezt a kezdeményezést, határozottan azt válaszolom, hogy "nem, az túlzottan bürokratikus és bonyolult lett volna, ezért saját zsebből fedeztem." Ez mindössze egy apró hozzájárulás ahhoz a nagyszerű munkához képest, amit a Gellért-hegyi civilek végeznek önkéntes alapon, saját szervezésben. Azóta rendszeresen hozom magammal a locsolókannákat, és örömmel átadom azokat állandó használatra mindenkinek, aki szívesen vállalja a közterületi fák locsolását. Már egyeztettünk a Búsuló Juhász étteremmel is, hogy hat kannát tárolnak, és az önkéntesek számára feltöltik vízzel. Most fogjuk hirdetni ezt a lehetőséget, hogy bárki, aki erre jár, kedvére felveheti a kannákat, és elindulhat a hegyre locsolni, anélkül, hogy előre készülnie kellene.

Amikor felfedezi, hogy egy Facebook-csoportban közösségi locsolást hirdetnek, azonnal megosztja azt a saját profilján, és meghív néhány barátját is, akik most is itt vannak mellette. "Ha már összejön 10-15 ember, akkor igazán hatékonyan be tudjuk locsolni a környéket. Amikor azt hallom, hogy ez a Főkert feladata lenne, mindig hangsúlyozom, hogy nekik sajnos nincs elegendő kapacitásuk a fiatal fáink gondozására. Elvárni, hogy más végezze el helyettünk a munkát, szerintem illúzió egy ilyen nehéz helyzetben. Nekünk, mint helyi lakóknak is felelősséget kell vállalnunk a környezetünk rendben tartásáért."

Egy este kilépek a friss levegőre, és hozok magammal 100 liter vizet. Úgy gondolom, hogy ez egy alapvető lépés ahhoz, hogy a környezetünk zöldebbé és fenntarthatóbbá váljon. Minden apró hozzájárulás számít, és együtt tehetünk a természet megóvásáért.

Amikor kifejezem, hogy a Fővárosi Közgyűlés hangulatával ellentétben mennyire megértő a Főkert a nehézségeivel kapcsolatban, ő azt válaszolja: "Ez természetes, az aszálynak nincsenek pártpreferenciái. Az előző locsolás során például az MSZP-s képviselőtársam is jelen volt, tehát ez nem pártpolitikai ügy. Igyekszünk a politikai csatározásokat az ilyen alkalmakon kívül tartani; a lényeg az, hogy az itt élőknek minél jobb körülményeket biztosítsunk."

Miután elbúcsúzunk, egy középkorú férfit szólítok meg, aki mint kiderül, most jött ki először locsolni. Gábor azt mondja, azért jött, mert "szomorú látni, hogy még az idősebb fáknak is pöndörödik össze a levelük a szárazságtól, ezért fontos, hogy a sokkal érzékenyebb, kisebb gyökérzetű kis fák ne száradjanak ki az első nyáron, ha már elültették őket. Meg azért is, mert a születésem óta itt lakom a Gellért-hegyen, és azt veszem észre az újonnan beköltözőknél, hogy iszonyatosan zavarja őket a zöldövezet, és elkezdik kiirtani a fákat a saját kertjükben."

Visszasétálunk a rétre, ahol közben elfogyott az Attila által szállított 900 liter víz utolsó cseppje is. Eszter párja, Bálint jön oda hozzám, aki eddig nem akart megszólalni.

Azért vagyok itt most, hogy kifejezzem a tiszteletemet azok iránt, akik rendszeresen látogatják ezt a helyet. Ők, akik akár egy-két palack bort hoznak, vagy földet ásnak, hogy helyrehozzák a kilógó fa gyökereit, ma nem tudtak eljönni. Az ő nevükben állok most itt, és az ő szellemiségüket képviselem.

A mi nézőpontunk szerint csupán annyira van szükség, hogy inspirációt nyújtsunk, nem célunk hősökként tündökölni. Az a lényeg, hogy mindenkiben tudatosuljon: ne várjon másokra, hanem szánjon egy órát az életéből. Felelősek vagyunk a környezetünkért, hiszen nélkülünk a fiatal fák elpusztulnának – hangsúlyozza.

Miután elbúcsúzunk és elindulok lefelé a hegyről, az jár a fejemben, hogy igaza volt Cserna Hajnalkának az attilás mondatát illetően, de úgy módosítanám, hogy ha száz ilyen közösség lenne, Budapest meg lenne mentve.