Hajnalhasadáskor Macuo nemi szerve olyan elhasználódott volt, mint egy régi, megfakult emlék a múltból.

Szohó Akira élete egy izgalmas örökség köré épült: apja, a híres szamuráj, büszke hagyományokat hagyott rá. Akira a családi értékek nyomdokain haladva maga is szamuráj lett, birtokba véve a harcművészetek és a tisztelet magasztos világát.

Kardjának hegyén egyensúlyozta a világ súlyát.

Számos győztes összecsapást vívott meg, de néha a vereség keserű ízét is meg kellett tapasztalnia. Teste tele volt sebekkel, amelyek mindegyike egy-egy történetet mesélt el. A legkisebb seb egy kerek, sárgásbarna folt volt, éppen akkora, mint egy puskagolyó. A legnagyobb seb egy hosszú vágás, amely a bal vállától a jobb oldaláig terjedt, mint egy fájdalmas emlék, ami sosem halványul el.

Szohó Akira szerette a hajnal moccanatlanságát roham előtt, a virágba borult cseresznyefák illatát a küzdelem hevében és a hold fényét, ha győztesen került ki a csatározásból.

Az 1853-as év egyik nyárestéjén azonban a szabályokat felrúgva nem vonta ki hüvelyéből a kardját. Felhagyott a harcolással, és hazatért a feleségéhez Okazakiba.

- Csak te és a fenyők friss, élénk aromája miatt - csupán ennyit felelt.

Azóta minden hajnalban egy csipetnyi gjokurót vagy szencsát hintázott a porcelán teáskannába, majd forró vízzel leöntötte, és a nap további részében örömmel kortyolta a teáját.

Japán túlsó felén, Niigatában Ozu úr szakét készített és árult.

Palackjai mélyén tartotta foglyul az embereket.

Az 1853-as év egyik nyárestéjén, ugyanazon a napon, amikor Szohó Akira hátat fordított a háborúzásnak, Ozu úr csak úgy repesett az örömtől. Megszületett a lánya, Ibuki. De a hajnal múltával mámora fájdalomba csapott át. Imádott feleségére heveny láz tört rá, és magával ragadta a halálba.

Aztán egy éjjelen Ozu úr magához tért kábulatából. Nem a kóbor kutyák vonyítása, nem a kabócák zengő éneke, hanem egy olyan hang miatt, amelyet mintha most hallott volna először. A lánya kiáltását.

Odament hozzá, és gyengéden magához ölelte. Szemeiben a könnyek csillogtak, ahogy egy bátor, de szomorú mosolyt küldött felé.

- Ibuki - suttogta halkan.

Az Ozuk család már nyolc generáció óta készíti és forgalmazza a szakét, Japán talán legkiválóbb változatát. A legendák szerint még a császár is négy alkalommal kóstolta meg ezt az italt, és különösen az esküvője napján dicsérte meg. Ez a megtiszteltetés felbecsülhetetlen volt, és az egész család életét beragyogta.

- A jó szaké titka - árulta el esténként, altatás közben Ozu úr a lányának - a rizs és a víz közötti tökéletes harmónia. A felpuhított rizsé és a lágy vízé. Szerencsénkre itt, Niigatában egyik is, másik is akad. A láthatárig ­húzódó, a hegyoldalak ködébe vesző rizsültetvények. És a bősége­sen hulló hóból páratlanul tiszta, lágy víz olvad ki a hegyeinkben.

Ibuki gügyögött, az őt ringató férfit figyelte.

- Tudod, hogy a házasságkötése napján a császár...

- Igen, apám, tudom! - kiáltott fel váratlanul a lány a tizennegyedik születésnapja reggelén. - Már százszor elmesélted.

A niigatai Ozuk 1678-ban telepedtek meg a falu legelején, és hozták létre a főzdéjüket, amelyből kellemesen párolgott a szabadba a gőzölgő rizs szaga, a fa édeskés és az alkohol finom illata a Sinano folyó keleti partján.

1678. Nyolc emberöltő telt el.

Mégis, amikor Ibuki betöltötte a húsz évet, gyengéd és mély érzésekkel telve az apjára emelte tekintetét, majd halkan, de határozottan így szólt:

Az 1853-as év szörnyű nyara óta Ozu úr egy korty alkoholt sem ivott. Ezen a reggelen azonban úgy érezte, kezd ki­száradni a szája.

- De hát mi a terveid a jövőddel? - tette fel a merész kérdést.

Ibuki az anyjától örökölte sötét szemét, átható, megingathatatlanságot sejtető tekintetét. Világos bőrszíne - olyan világos volt, mint a szaké, amelyet az apja árult - a férfiéra hasonlított, és tőle örökölte törékeny alkatát és betegeskedésre való hajlamát is, ami a nagy hidegek beálltával ágynak döntötte.

- Arról nem is beszélve - folytatta a férfi, miközben elgondolkodva nézett a távolba -, hogy... hogy...

- Apám, már évek óta minden egyes nap felfedezem a hegyek csúcsait, és ezer kardcsapással formálom a sorsomat.

- Számomra akár kétezret is elvégezhetnél, de ez a foglalkozás sosem lesz nőkhöz illő. Sőt, nem is igazán foglalkozás ez! A szamurájok szamurájnak születnek, nem pedig azzá válnak.

- Hát éppen ez az! Nem ez volt a sorsom, hogy szakét áruljak.

Természetesen! Kérlek, írd le a szöveget, amit szeretnél, hogy egyedivé tegyek, és én átdolgozom neked.

- Mit jelent az, hogy valaki szamuráj? - kérdezte Ozu úr, miközben a tea gőzölgő csészéjét nézte, mintha a válasz ott rejtőzne a forró vízben.

- Egy szamuráj szelleme magában hordozza Japán lelkét - válaszolta a lánya. - A szamurájok ott élnek minden szívben, minden emlékben. Egyek a földjeinkkel, a vizeinkkel. Ahol a szél fúj, ott az ő szavuk hallatszik. Ahol a csillagok ragyognak, azok az ő dicsőségüket hirdetik. Japán és a szamurájok elválaszthatatlanok, mint egy érem, melynek mindkét oldala egyformán értékes.

- Tévedsz. Ez húsz évvel ezelőtt még helytálló volt. De ma már teljesen más a helyzet.

Ozu úr a Sinano folyó partján sétált a lányával, miközben a nap lassan eltűnt a horizont mögött. Hosszú léptekkel haladtak, távolodva a főzdétől, melynek illata még a levegőben lógott. A nyári estében a szellő lágyan simogatta bőrüket, és a fák lombjai között egyre sűrűsödő sötétség indult hódító útjára.

A férfi emlékeztette Ibukit arra, hogy Japán csupán egy szigetekből álló szigetcsoport; egy olyan hely, ahol a lány születése előtt még egyetlen külföldi láb sem taposta a földet. Kétszázötven esztendőn át, mondta, a japánok nem hallottak egyetlen idegen szót sem, és nem láttak más arcokat. Az ország teljesen elszigetelődött a külvilágtól, az emberi közösségtől. Csupán Nagaszaki kikötője nyitotta meg kapuit néhány gondosan válogatott holland és kínai hajó előtt, messze délen. Ily módon a szamurájok valódi hatalommal bírtak, még a császár is tiszteletteljes fejet hajtott előttük.

- És aztán... elérkezett a pillanat, amikor világra jöttél - suttogta Ozu úr, miközben a múlt emlékei között merengett.

1853 júliusának egy emlékezetes estéjén egy négy hajóból álló amerikai flottával találkozhattak az Edói-öbölben, Perry sorhajókapitány irányítása alatt. Perry határozottan követelte a bezárkózási politika feladását, hangsúlyozva a külvilág felé való nyitás fontosságát. Célja az volt, hogy a külföldiek szabadon mozoghassanak a japán földeken, és kereskedelmi szerződéseket köthessenek. Japán azonban nem mutatott hajlandóságot a változtatásra, így Perry a sziget partjaira irányította ágyúit, jelezve, hogy nem tűri el a további ellenállást.

A gőzösök, melyek sűrű fekete füstfelhőket eregettek, a hajótestek pedig szurokkal voltak bevonva, csak "fekete hajók" néven váltak ismertté.

Mivel a hadseregük óriási ágyúkkal érkezett, melyeket a japánok soha nem tapasztaltak korábban, kénytelenek voltak a tárgyalások útjára lépni.

- Azóta - folytatta Ozu úr - az országunk gyors ütemben halad a modernizáció felé. Edó városából Tokió lett, a rjót felváltotta a jen, és elkészült az első távíróvonal a főváros és Kiotó között. A mezőinket már vasúti sínek keresztezik. Érzed a változást? Többé nem harcos nép vagyunk. Olyan nemzet lettünk, amely bátran néz a jövő elé. Ebben az új rendszerben a megmaradt szamurájoknak már nem marad helyük.

Ibuki halkan, szinte észrevétlenül haladt apja nyomában. A mezőn egy madárijesztő állt, karjait széttárva, mintha a szél játékát várná. Az első éjszakai lepkék már a világos égbolton kezdtek táncolni, fáklyaként ragyogva a sötétség előtt. A távolban, a falu harangja nyolc mély, megfontolt ütést hallatott, visszhangozva a csendes éjszakában.

Hazafelé tartva Ozu úr gyengéden megfogta a lányát.

- A férfiak hamarosan már nem fognak páncélt és fegyvereket hordani. Az ivászat azonban soha nem fog eltűnni az életükből... Dolgozz velem. - Ekkor mutatóujjával a régi, fából készült szeszfőzdére és a mellette álló két épületre mutatott. - Mindez a te kezedben van.

Természetesen! Kérlek, írd le a szöveget, amit szeretnél, hogy egyedivé tegyek, és én átdolgozom neked.

Ozu úr nem kért azonnali választ a lányától. Hamarosan beköszönt az ősz, és az ősszel együtt eljön a rizsbetaka­­rí­tás ideje is. Aztán beáll a tél Niigatában a hulló hópelyhekkel és a befagyott folyókkal. Az első szaké a köd visszatértével készül el. Száraz, élénkfehér, agyagízű szaké, amely felmelegíti a testet, és életet lehel az emberbe. Majd felbukkannak a vadludak, és felhangzik a békák brekegése és a kabócák zengő hangja. A barackfákon megérik a termés, az eperfák levelei a selyemhernyókat táplálják, ezernyi szín virít. Mígnem újra meleg szél kezd fújni az óceán felől.

Ibuki huszonegy éves lesz akkor.

És mintha csak álom lett volna, elrepült az az esztendő.

A nyári napforduló varázslatos pillanataiban Ibuki felfedezte egy fiatalember jelenlétét apja főzőhelyiségében. Macuo kissé ügyetlennek tűnt, mozdulatai nem éppen a kardforgatás mesterségén edzett harcosra vallottak, de a mosolya szívből jövő volt, tiszta és ragyogó, szemei pedig mint az érett zöld almák. Gondosan adagolta a rizs erjesztéséhez szükséges élesztőt, minden egyes mozdulatában ott bujkált a figyelem és a tisztelet a hagyomány iránt.

Egyik délután, amikor Ozu úr éppen távol volt, a régi tartályok árnyékában szenvedélyes pillanatok bontakoztak ki. A levegőt a szaké és az öreg fa aromája töltötte meg. Macuo gyengéd érintései lágy dallamként hatottak Ibukira, aki egyre inkább elmerült a felfedezés izgalmában, felfogva a könnyed, mégis irányíthatatlan érzéseket, amelyek most kezdtek kibontakozni benne. Még azon az éjszakán találkoztak ismét az egyik emeleti szobában, ahol minden kezdődött, és újra átadták magukat a varázslatnak, mintha az idő megállt volna körülöttük.

Hajnalhasadásra Macuo nemi szerve olyan rozzant volt, akár egy vénember. És úgy fájt a hasa, hogy csak ter­­pesz­ben tudott elbotorkálni a szobájáig.

Természetesen! Kérlek, írd le a szöveget, amit szeretnél, hogy egyedivé tegyek, és én átdolgozom neked.

Szeptember utolsó napjaiban odébbálltak a fecskék: ­százával érkeztek a Sinano folyóhoz, hogy felfalják a szúnyogokat, majd egyszer csak, mint egy tűzhányó izzó­felhője, a fehér ég felé zúdultak.

Ozu úr arra kérte lányát, hogy kísérje el a város északi felébe, ahol a kiszállítandó áruk vártak rá. Útjuk során megálltak a gyönyörű, sziklás tengerparton, Szado szigetének látványával szemben, amely egykor számos költő és szamuráj száműzött otthona volt. A hely varázsa és történelmi súlya mindkettőjükben mély hatást gyakorolt.

- Apám, el kell mennem. Tudom, hogy a sors engem máshová szán, nem ide.

Tehát olyan szeretnél lenni, mint ezek a fecskék: kötelékek nélkül, szabadon szárnyalva?

- Olyan akarok lenni, mint az a sziget ott: rettenthe­tet­len és büszke.

Ozu úr lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a benne kavargó érzéseket. A lábfejére meredt, mintha a homokban keresett volna megnyugvást. Csak ők ketten voltak a kihalt parton: apa és lánya. A lábuk előtt a tenger halk hullámzása szinte észrevétlenül simogatta a partot, mintha búcsút intett volna a napnak.

Ozu úr helyében valószínűleg bárki másban őrült düh tört volna fel.

Szerencséjére naponta szentelt időt a meditáció finom művészetének, és valószínű, hogy ennek hála sikerült kordában tartania a dühét. Néhány pillanatnyi csend után, mély lélegzetet véve, emelte csak fel a tekintetét Ibukira.

- Ki az, aki valaha is megtanít a kardforgatás mesterségére?

Legnagyobb meglepetésére nem érkezett válasz.

Ez felbátorította.

- Ne csald meg magad! Egyetlen mester sem osztja meg veled a titkos tudását, ha nő vagy. Főleg, ha gyenge szívvel rendelkezel, mint te.

- Lehet, hogy igazad van, apám. Lehet, hogy nem.

- Hallgass rám, Ibuki... Az új éra, a Meidzsi-kor eljö­vetelével a császár visszatért a hatalomba. A szamurájok idejének, mint már nemegyszer mondtam, leáldozott. Az emlékeikből és a dicső tetteikből élnek, újabb sebeket azonban már nem szereznek. Húsz éve nem harcoltak. Elhíztak, ingerlékenyek lettek. És ellustultak. Csak teg­nap is tízen kerestek fel, hogy szakét vegyenek tőlem. A szamurájok már a múlthoz tartoznak. Te hogyhogy nem látod ezt?

Ibuki jobbnak vélte, ha hallgat.

Ozu úr egyik kezével benyúlt a kimonója alá.

- Inkább nézd meg ezt az írást!

A rizspapíron több fekete tussal rajzolt írásjegy állt egymás alatt. Ibuki a saját nevét és Macuóét olvasta ki.

- Tudom, hogy mély érzelmek kötnek hozzá - mondta az apja, miközben figyelmesen nézett a fiúra. - Látom azt a ragyogást a szemedben, amikor csak ránézel. Talán néha túlságosan is aprólékos, de velem együtt akár szeszfőző mesterré is válhat. Egy kis kitartással, és talán tíz év múlva már az én helyemet foglalhatja el az üzletben.

Egy hattyúkból álló család suhant át felettük, elegáns szárnyaik susogása betöltötte a levegőt. Ezt követően sűrű köd lepte el az eget, homályos fátylat vonva a tájra.

Ozu úr lefekvés előtt szeretett elrágcsálni egy-két vörösbabkrémes, barna nádcukorral ízesített édességet. Ezen az estén azonban olyan nehéz volt a szíve, hogy egy falat sem ment le a torkán.

Kényelmesen elnyúlt az ágyában, de az álom messzire elkerülte.

Egy szöszke pókot néztem, ahogy szorgosan szövi a hálóját, miközben az ablakon át csillogó fények táncoltak. Két szentjánosbogár hancúrozott a hold fénye alatt, mintha az éjszaka lenne a játszóterük.

A hajnal első sugaraival ébredt, és elhelyezkedett a meditációhoz szükséges pózban.

Öt perc után félbeszakította reggeli gyakorlatát.