Kárpátalján folytatódik a feszültség, és a helyzet egyre drámaibbá válik: az embervadászat már a mindennapi élet részévé vált. A helyi közösségek számára ez a jelenség nem csupán egy hír, hanem egy valóság, amely folyamatosan fenyegeti a biztonságukat. Az

A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/magyarorszag/karpataljan-embervadaszat-van-1034067/

Fél évig tartó turnéjuk során Kárpátalja lenyűgöző tájait járták be, januártól május végéig harminc különböző településen adtak elő. Mi az, ami leginkább megmaradt Önben ebből az időszakból?

Két dolog fogalmazódik meg bennem, amelyek összefoglalják mindazt, amit Kárpátalján tapasztaltunk. Először is, ott embervadászat zajlik, másodszor pedig mindenütt érződik a bujdosók csendje. Mi itthon biztonságban és békében élünk, de nehéz felfogni, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetnek, és elvihetnek katonának. Az ott élő magyar férfiak állandó fenyegetettségben léteznek. Hátborzongató volt mindezt a saját szemünkkel megtapasztalni.

Rengeteg videó tűnik fel a világhálón a kényszersorozásokkal kapcsolatban. Vajon ez a helyzet Kárpátalján is?

- Éppen egy falu szélén, a főúton haladtunk, amikor egyszer csak látjuk, hogy egy ember szalad át a kukoricatáblán, és négykerekű motorral vágtatnak utána, majd kiszáll két fegyveres katona, és elkezdenek ordítani ukránul, amíg a menekülő meg nem áll. Ha a Tiszában úszik egy holttestet, valószínű, hogy lelőtték a szerencsétlent, amikor át próbált úszni Magyarországra, ez ott sajnos mindennapos; és volt, hogy járókelők szeme láttára nyomnak férfiakat a kerítéshez és viszik el őket.

A falvakban szinte tapintható a csend, ami miatt a Kárpátalján forgatott videoklipünk címe „Bujdosó csend” lett. Ha a mai Kárpátalja valóságát szeretnénk megjeleníteni, akkor ennek a bujdosó csendnek a nyomasztó légköre adja vissza legjobban az ottani élet valóságát.

Tényleg ennyire terhes a helyzet?

- Átléped a határt, és hirtelen észreveszed, hogy mindenütt zárva a kapuk, redőnyök lehúzva, az utcákon csak néhány kósza lélek botorkál, és végigsétálva Kárpátalja tájain, alig találkozol emberi arccal. A városokban pezseg az élet, de a falvak szinte üresek. Folyton azt a benyomást keltette bennünk, mintha minden fa mögött megbújna valaki, aki menekülni próbál valahonnan valahová. Azt a feszültséget szerettük volna megfogalmazni dalban, amit ott kint átéltünk.

Hogyan sikerült egy koncertturnét életre hívni ilyen nehéz körülmények között? Valószínű, hogy nem a hagyományos plakátokkal népszerűsítették az eseményeket.

- Az egész koncertturné ötlete egy segítségkéréssel kezdődött. Amikor nem volt áram Kárpátalján, a gyermekek a légvédelmi szirénák miatt gyakran a pincében tanultak, a sötétben, elemlámpával. A templomot és az iskolát sem tudták használni, és az ottaniaknak a templom fontos menedékhellyé vált, a lelkészek szerepe pedig átértékelődött, lelki vezetővé váltak, akik lelket öntenek a közösségükbe. És szerencsére a templomokban nem keresik a férfiakat, oda nem mennek be a toborzók, ezért a közösség legfőbb érintkezési pontjaivá is váltak (ráadásul most 18-tól 60 éves korig bárkit elvihetnek - a szerk.). Az Ausztráliai Magyar Szövetség adományából vettünk három nagy teljesítményű aggregátort - ők általunk már a háború legelején küldtek ki adományt -, és ezeket vittük ki a megfelelő helyekre. És ha már ott voltunk, akkor koncerteztünk egy óvóhelyen vagy templomban, hogy kipróbáljuk az aggregátorokat. Ezek a spontán alkalmak olyan jól sikerültek, hogy többen megkértek, menjünk el a szomszéd faluba is fellépni...

- Tehát továbbajánlották önöket?

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: - Igen, amikor a helyzet komolyra fordult, egy közeli barátunk felesége vállalta fel a feladatot, hogy megszervezze a kárpátaljai koncerteket olyan településeken, ahol bátran vállalják a közösségi rendezvényeket. Az elején sokáig tartott, míg az emberek megnyugodtak, mivel sokan féltek a megmérettetéstől. Ám ahogy egyre több fellépés zajlott, a hangulat egyre inkább feloldódott, és a hívások újabb településekről érkeztek. Harminc faluban már megfordultunk, de szeretnénk, ha ősszel legalább ennyi új helyszínre eljuthatnánk!

Milyen élményekkel gazdagodtak az élő magyar zene iránti fogadtatás során?

A kárpátaljai magyar közösség évek óta szenved a kulturális események hiányától, alig zajlottak keresztelők vagy esküvők, és sok férfi, aki a háború kitörése óta bezárkózott, már hónapok óta nem lépett ki az otthonából. Az egész közösségre rátelepedett a lidércnyomás érzése. Emellett aggasztó, hogy magyar rendszámú toborzóautók keringenek a falvakban, feszültséget és félelmet keltve az emberek között...

Tehát kizárólag hölgyek és gyermekek látogatták meg a koncerteket?

Néhány merészebb férfi eljött a rendezvényekre, de a terem hátsó sarkába húzódtak, és amint egy kocsi elhaladt az úton, sietve távoztak a hátsó ajtón. Egy alkalommal a toborzók körülvették a művelődési házat, ahol felléptünk, remélve, hogy a koncert végén talán előbújik egy-két hadköteles férfi. Szerencsére senkit sem sikerült elkapniuk. Potápi Árpád, a nemzetpolitikai államtitkár halála előtt egyik utolsó döntéseként aláírta a turnénk támogatási szerződését, így küldetésünknek éreztük, hogy minél több magyarnak elhozzuk a reményt és azt az üzenetet, hogy nincsenek egyedül. Nem mondtunk egy rossz szót sem Ukrajnáról vagy az ukrán népről; mi a magyarok közötti szeretetről és összetartozásról énekeltünk.

- Tehát lényegében templomokban és óvóhelyeken léptek fel?

Többnyire igen, jártunk iskolákban és néhány művelődési házban is. A mise vagy istentisztelet után általában megkaptuk a lehetőséget, hogy szót kérjünk, és mindenütt azzal a céllal érkeztünk, hogy elhozzuk az anyaország üzenetét, valamint hogy az emberek érezzék, nincsenek egyedül. A közönséggel együtt énekelhettünk, beszélgethettünk, és meghallgathattuk a történeteiket. A templomokban sokan végig sírták a műsorunkat, míg a művelődési házban felálltak és táncoltak. Az emberek szívét mély gondok terhelték; Kárpátalján szinte minden családnak van szomorú története, hiszen alig van olyan, aki ne veszített volna el valakit a háború során. Rengeteg fájó emlék és élmény került a felszínre, amikor megosztották velünk a történeteiket.

- Elmesélne egyet?

Egyszer volt, hogy egy fiatalember bátyja elindult a boltba, hogy friss kenyeret hozzon az asztalra, de aznap este már nem tért haza. Az eltűnését követően a hatóságok eltűntnek nyilvánították. A családja számára ez nemcsak a fájdalom forrása volt, hanem egy kegyetlen bürokratikus játék is. Hiszen míg egy katona halála után kárpótlásra számíthatott a család, addig az eltűnés nem biztosított hasonló jogokat. Így a remény és a szomorúság keveredett a mindennapokban, miközben a család várta a báty visszatérését, akinek sorsa a kenyérbolt küszöbén dőlt el.

- Önöket megfigyelték, vagy nem tűztek össze a hatóságokkal?

- A falvak között vannak ellenőrző pontok, a zenekar férfitagjainak mindig elkérték az útlevelét, meg furcsa kérdéseket tettek fel nekik minden egyes alkalommal. Nem illegalitásban koncerteztünk, de éreztük, hogy számon vagyunk tartva.

- Mit énekeltek, milyen műsorral készültek?

A turnénk neve "Sohasem egyedül" volt, ami tökéletesen tükrözte a célunkat: egy reményteli dallamokból álló programot hoztunk létre, amely a hazaszeretet és az összetartozás szellemét hirdette. A közönséggel közösen énekeltünk magyar népdalokat, és néptáncosaink táncházat szerveztek, ahol mindenki részt vehetett a hagyományos táncokban. Elmondhatom, hogy minden faluban olyan bőséges vendéglátásban részesültünk, mintha egy esküvőre érkeztünk volna, pedig sok helyen a helyiek anyagi helyzete nem éppen rózsás. Ez a vendégszeretet és a közösségi szellem igazi élménnyé tette a turnénkat.

Sok kárpátaljai megosztotta velem a gondolatait a háborúval kapcsolatban. Érdekes, hogy mindannyian különbözőképpen élik meg ezt a rendkívüli időszakot, de van egy közös vonás: mindannyian mélyen érzik a helyzet súlyosságát. Egyesek a mindennapi élet kihívásaira koncentrálnak, próbálnak alkalmazkodni a változásokhoz, míg mások a jövőjükért való aggodalommal küzdenek. Az emberek sokszor családjuk biztonságáért aggódnak, és folyamatosan keresnek olyan megoldásokat, amelyek segíthetik őket a nehézségek leküzdésében. A közösségi összefogás és a támogatás fontossága hangsúlyosabb, mint valaha, hiszen a nehéz időkben együttes erővel próbálnak talpon maradni.

Az idősebb generációk a legkitartóbbak, ők semmi pénzért nem hagynák el a helyüket, hiszen úgy vélik, hogy ez a nehéz időszak is véget ér majd. A nőket azonban aggasztja, hogy folyamatosan hallani lehet olyan híreket, miszerint előbb-utóbb őket is elviszik, hiszen szükség van ápolókra, varrónőkre és szakácsokra. Kárpátalján a nők a férfiak lelkének támaszt nyújtják, ők tartják össze a családokat és erősítik a frontot. Számos olyan történet látott napvilágot, hogy néhány férfi az elviselhetetlen bezártság miatt végzett magával… Az év elején mindenki Trumpban bízott, a kárpátaljaiak tele voltak reménnyel, hogy húsvétig sikerül átélniük a békét, és hogy addig valahogyan túlélnek, de azután mi vár rájuk, azt senki sem tudja.

- Már jócskán túl vagyunk rajta.

A közhangulat ma már egyértelműen arra utal, hogy a háborúnak nem látszik a vége a közeljövőben. Ungváron és Munkácson hatalmas építkezések zajlanak, miközben Belső-Ukrajnából folyamatosan érkeznek az ukránok Kárpátaljára. A helyiek elmondása szerint sok betelepülőnek sajnos fogalma sem volt arról, hogy Kárpátalja létezik, és hogy itt egy másik nemzetiség is otthonra lelt. Leginkább azon csodálkoztak, hogy a környéken nincs McDonald's.

Tisztában vagyunk vele, hogy a háború kitörése óta egyetlen más magyar zenekar sem lépett fel Kárpátalján.

- Másról nem tudok nyilatkozni, de mindenkinek azt szeretném mondani: hajrá! Nagy szükség van erre az üzenetre. Nem elég csupán lisztet, olajat és cukrot felhalmozni; a léleknek is szüksége van tápláló élelemre.