Most teljesen elment a kedvem az egésztől.

Tizenöt éve változatlanul formáljuk a gondolatainkat, érzelmeinket és reakcióinkat: ugyanúgy szeretjük és gyűlöljük egymást, rajongunk valamiért és zárunk ki másokat. Hagyjuk, hogy a környezetünk befolyásoljon minket, és mi is hozzájárulunk a feszültségek szításához, mindezt úgy, hogy szervesen illeszkedünk a társadalmi normákba.

A címben nem bontottam ki az igazság minden részletét, mert bár tényleg elment a kedvem az egésztől, de a "most" nem a cikk megírásának pillanataira vonatkozik. Sokszor ment már el a kedvem sok mindentől. Írásomban a Fidesz utóbbi hónapokban tapasztalható bekeményítése kapcsán arra a kérdésre keresem a választ, hogy mit kezdjenek egymással azok, akiknek a legkülönbözőbb időpontokban és a legkülönfélébb okokból lett elegük a közös valóságunkból.

A csapatot puskatusokkal és botokkal siettették, és aki akár csak véletlenül is felbukott – legyen az az út siralmas állapota miatt, vagy a nehéz és ormótlan facipők miatt – azt azonnal körülvették négy-öt SS-katona, akik vad lelkesedéssel estek neki, és addig verték, amíg az illető még mozgásra képes volt. A legnagyobb nehézség az volt, hogy a legtöbben rongyos cipőben voltunk, és cipőfűzőt sem kaptunk. A lábbeli valaha minőségi fából készült, de a talpa hajlamos volt leválni. Cuppogós sáron, dombokon és köves, rossz utakon rohantunk a munkába, így mire megérkeztünk a gyár kapujához, már teljesen elillant a kedvem az egész Németországtól – írta Királyhegyi Pál az Első kétszáz évem című életrajzi regényében.

A szerző derűs stílusával, ironikus és önironikus hangvételével mesél a munkaszolgálatról és a haláltáborokról, mintha ezek a sötét események csupán egy szórakoztató anekdota részei lennének, akárcsak a boldog békeidők vagy a hollywoodi és londoni kalandjai. Az auschwitzi "kellemetlenségeket" pedig úgy szemléli, mintha az odáig vezető út egy kellemes kirándulás lett volna. Ez az attitűd jutott eszembe a mai Magyarország eseményeivel kapcsolatban. Nem a történelmi párhuzamra gondolok, hiszen a múlt század elején és közepén élt generációk számára a traumák sokkal súlyosabbak voltak, mint nekünk, akik a jelenkorban élünk. Inkább a saját hozzáállásunkról szeretnék beszélni, arról, hogy kinek, mikor, hogyan és miért veszíti el a kedvét Magyarországtól, pontosabban a Nemzeti Együttműködés Rendszere nevű jelenségtől.

A Fidesz első kétharmados győzelme idején éppen külföldi ösztöndíjas hónapjaimat töltöttem, és távolról, kissé unottan szemléltem az eseményeket. Amúgy is kerestem a helyemet a világban. Az elsőgenerációs értelmiséginek többféle típusa van, a legismertebb talán a céltudatos, törtető, megfelelési kényszeres fajta - na, én pont nem ilyen voltam, hanem inkább a tépelődő, sodródó, örökké bizonytalan változat. (Amúgy inkább nulladik generációs értelmiséginek szoktam definiálni magamat, vagy kulturális napszámosnak, akinek néha olyasmiket írnak a neve mellé, hogy író, újságíró, közíró, esetleg szerkesztő). Mindenesetre, ha valakikkel mégis politikai kérdésekről vitatkoztam, azoknak rendre elmagyaráztam, hogy mi a bajom az Orbán-rendszerrel, ők meg joggal tették fel az akkoriban slágerlistás passzív-agresszív kérdést, hogy "miért, a Gyurcsány jobb volt?!"

Nem volt jobb, állapítottam meg ilyenkor, de hadd ne kelljen már örülnöm annak, ami helyette jött. Rengeteg tüntetésen vettem részt akkoriban, és voltak kevésbé józan pillanataim is, amikor a saját frusztrációmból, meg a tüntetéseken mellettem állók, vonulók, kiabálók dühéből arra következtettem, hogy ez a közhangulat, vagyis mindenki kormányváltást akar. Hiszen olyan meggyőzően tüntettek tegnap a diákok, holnap meg nyilván sztrájkolni fognak a BKV-sok meg a MÁV-osok, ráadásul a komplett független (itt most lehet gúnyolódni) sajtó is velünk van, szóval az elégedetlenség elsöpri majd a NER-t. De ezek múló pillanatok voltak, és az ilyen pillanatok előtt és után nem volt nehéz belátni, hogy ami engem meg még néhány ezer embert aktuálisan bosszant, az a többséget hidegen hagyja. Vagy beletörődik. Vagy nem tudja, mit tehetne ellene. De miért, én mit tettem? Kiírtam valamit a Facebookra, aztán vonultam a tüntetőkkel a Szabadság hídon, amíg meg nem álltunk a közepén, hogy kurva jó, elfoglaltuk a hidat, de mi legyen most?

A dühöm továbbra is velem maradt, és rendszeresen részt vettem a tüntetéseken, de egyre inkább csak kívülállóként figyeltem az eseményeket. Az internetadó bevezetése ellen szervezett megmozdulásra viszont szívesen emlékszem, hiszen annak világosan megfogalmazott célja volt, és valós eredményeket hozott. Más alkalmakon viszont gyakran úgy éreztem, hogy hiába állok ott a tömegben. Mi történik akkor, ha a következő demonstráción is sokan összegyűlünk? Vajon másnapra a kormány eltünteti a mélyszegénységet? Jobb lesz az oktatás színvonala, fejlődni fog az egészségügy, és pontosan érkeznek majd a vonatok?

Ezek fontos ügyek, de én például szeretném még azt is, ha több lenne az olcsó és jó minőségű albérlet Budapesten, vagy legalább ne növekedne háromszor olyan gyorsan az áruk, mint a fizetéseink, és díjaznám, ha nem kellene hatvan évig spórolni vagy ugyanannyi időre eladósodni ahhoz, hogy saját lakást vehessen magának az ember. Ez a nulladik generációs értelmiségiek egyik fő problémája, a magunkfajta ugyanis jellemzően nem örököl ingatlant, önerőből meg nehezen - vagy sehogyan sem - jut hozzá. De beláttam, hogy ez egy kisebbség problémája, egyéni szocprobléma, ahogyan azt késő Kádár-korig visszanyúló gyerekkorom óta hallom, Magyarországon régiós összevetésben is magas a lakástulajdonosok száma, és már csak ezért sem várható, hogy az ügy érdekében nagyobb megmozdulás legyen.

Beszélhetünk a sajtó és a szélesebb értelemben vett kultúra helyzetéről is, hiszen az utóbbi másfél évtized Fidesz-kormányainak bármely intézkedése, amely érintette ezt a területet, jellemzően csekély érdeklődést váltott ki. A Népszabadság bezárása, a CEU ügye vagy az SZFE körüli események Budapesten tömegeket vonzottak az utcákra, de a rendszerváltás szelleme nem érte el azokat, akik nem a fővárosban élnek, nem politikai hírek foglalkoztatják őket, és nem a szépirodalom vagy a színház jelent számukra szórakozást. Eközben azonban érezhetően javult az életszínvonaluk a 2010-es évek közepén és végén. Most, 2020 óta viszont a helyzet romlása figyelhető meg, és ha jövőre valóban összeomlik a NER, annak sokkal inkább ez a gazdasági háttér lesz a fő ok, mintsem a gyülekezési jog vagy a sajtószabadság korlátozása.

Az utóbbi évek és az utóbbi hónapok kormányzati intézkedéseiről, meg azokról a törvénytervezetekről, amik aztán vagy megvalósulnak, vagy nem, hasonlóan gondolkodom, mint a tíz vagy tizenöt évvel korábbiakról. Viszont amikor a legdühösebb voltam, akkor sem tudtam vakon megbízni abban, aki már bizonyította, hogy nem jobb, vagy akiről látszott, hogy akár rosszabb is lehet. És amikor a legjobban irritált az ellenzék - mert ezekből a pillanatokból sem volt kevés -, akkor sem jutottam arra a következtetésre, hogy a Fideszre kell szavaznom. Egyszer képes voltam két órán át sorba állni csak azért, hogy szándékosan érvénytelenül szavazzak. Időelbaszás, tudom, de legalább a szívemre hallgattam.

Mindez első pillantásra akár csak egy kényelmes távolságtartásnak is tűnhet, de valójában épp az ellenkezőjét tapasztaltam és tapasztalom a mai napig. Amikor az ember megpróbálja észrevenni az árnyalatokat, és nem csatlakozik a leghangosabb táborokhoz, az nemcsak értetlenséget, hanem sokszor ellenszenvet is kiválthat a környezetéből. Ezzel kapcsolatban az ősélményem a kettősség, hiszen bár sosem voltam az a konfliktuskereső típus, gyakran kerültem - és ma is gyakran kerülök - az ördög ügyvédjének szerepébe. A kisvárosban, ahol felnőttem, gyakran éreztem, hogy kívülálló vagyok, mivel állandóan azt hallgattam, hogy túlságosan is a szívemre veszem a dolgokat. Ezzel szemben a fővárosi értelmiségi közeg, ahol eleve nem vagyok őshonos, sosem találta elég radikálisnak a véleményemet. Engedjétek meg, hogy megosszam veletek a kedvenc történetemet ezzel a tapasztalattal kapcsolatban.

2015-ben, Orbán János Dénes vezetésével megalakult a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., közismert nevén KMTG. Ekkoriban a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) és a JAK (József Attila Kör) tagja voltam; ezek a két irodalmi közösség együttvéve, néhány másik írószervezettel és számos folyóirattal karöltve, meglehetősen szűkös költségvetéssel dolgoztak, míg a KMTG forrásai közel másfél milliárd forintot tettek ki. Ekkoriban engem is foglalkoztatott a helyzet, de két év elteltével lehetőségem nyílt, hogy részt vegyek Gyulán, a KMTG keretein belül működő Előretolt Helyőrség Íróakadémia őszi szabadegyetemén. Ezzel egyúttal kiléptem a megszokott keretekből, a „konyhapszichológusok” nyelvén szólva, elhagyva a komfortzónámat.

Az első este alkalmával néhány fényképet osztottam meg a csóró magyar író perspektívájából nézve egy fényűző vacsoráról. Pesten mindenki láthatta, ahogy a résztvevők a saját Facebookjaik előtt ülve jól kiélhették magukat, miközben engem a helyszínen a szervezők számonkértek, hogy miért provokálom a balliberális barátaimat, és egyáltalán, miért foglalkozom a rendezvény külsőségeivel. Az én célom azonban az volt, hogy mindent, ami számomra fontos, megörökítsek. Így végül a „Magasélet és irodalom” című írásomban megemlítettem, hogy míg a FISZ vagy a JAK táborába érkező fiatalok önköltségen utaznak, menzakaját fogyasztanak, és a büfét önkéntesek üzemeltetik, addig a KMTG szabadegyetemére különjáratok közlekednek, reggelizéskor svédasztalos ellátás van, esténként pedig korlátlan whiskyfogyasztás várja a résztvevőket. Ráadásul még a termálfürdő használata is ingyenes. Ezen kívül részletesen átvizsgáltam a szakmai programokat, és próbáltam tárgyilagosan beszámolni róluk. Végül megemlítettem, hogy sok érdekes beszélgetés zajlott, és szerintem rendkívül fontosak ezek a párbeszédek.

És ekkor kitört a kommentáradat. Az érvek, miszerint független írószervezeteket nem lehet összevetni kormánypártival, hogy talán nem is lett volna érdemes ott lennem, és hogy ezekkel az emberekkel nem is érdemes diskurálni, mind felröppentek. A dühöngés javarészt nyilvánosan zajlott a Facebook-falamon, míg a szórványos kedvező visszajelzések inkább privát üzenetek formájában érkeztek. Ez nemcsak az emberi természet mélységeit tükrözi, hanem a virtuális világ sajátos dinamikáját is. A lényeg, hogy a felemelt ellenzéki mutatóujj hatására nem váltam radikálisabbá, és a másik oldalon érkező baráti gesztusok sem tettek fideszes szimpatizánssá. Ami az Előretolt Helyőrséget illeti, mintha a budapesti értelmiség végre kiengedte volna őket a karanténból; már találkoztam velük a Manyiban és a Nyitott Műhelyben is. Talán ennyire megnyugodott a légkör? Vagy épp ellenkezőleg, annyi más problémán háborodtak fel azóta, hogy a régi sérelmeket már elfelejtették?

Ez a látszólag jelentéktelen kis történet remek példázata annak, hogyan idegeníti el az ellenzéki tábor azokat, akik esetleg a soraikba tartozhatnának. Ezek az emberek csupán egy kicsit higgadtabbak, és megvan bennük a bátorság, hogy még a leggyűlöletesebb ellenféllel is szóba álljanak. Ennek a polgárháborús mentalitásnak azonban megvannak a gyökerei: a jobboldal a rendszerváltás után évtizedekig szenvedett a liberálisok dominanciájától a kulturális színtéren és a médiában. Aztán a helyzet megfordult, és a korábbi liberálisok levegője egyre inkább elapadt, ami csak fokozta a frusztrációjukat. Jelenleg nem látszik, mikor érhet véget ez a folyamat. Túl nagy hangsúlyt fektetünk a szimbolikus kérdésekre, miközben alig esik szó a leszakadó régiókról, vagy arról, hogyan lehetne fenntartani a közösségeket és a kulturális műhelyeket a megváltozott körülmények között.

A kultúra világában a kettős mérce számos formában megjelenik, különösen, amikor álbotrányok körvonalazódnak. Az ellenzéki szféra időről időre elvárásokat fogalmaz meg, hogy ki milyen fórumokon publikálhat, mely díjakat érdemes átvenni, és hol érdemes fellépni. Az érintettek köre és a kritizált témák szezonról szezonra változnak. Emlékezetes, hogy néhány éve hatalmas felháborodást keltett, ha egy ellenzéki vagy annak vélt író a Magyar Művészeti Akadémia vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum ösztöndíját vette át. Később azonban a figyelem középpontjába azok a zenekarok kerültek, akik Tusványoson léptek fel. Az erkölcs bajnokai néha maguk is elfogadnak állami kitüntetéseket, a hozzájuk járó jelentős összegekkel együtt, és politikai figurák mellett foglalnak helyet, ám ezeket a helyzeteket mindig sikerül valahogy megmagyarázni, és a körforgás kezdődik elölről. Miért választod azt a folyóiratot, amelynek a főszerkesztőjét én nem kedvelem? Miért beszélgetsz azzal, aki már leült egy olyan személlyel, akivel én soha nem tenném?

A kormánypárti értelmiség következetlensége szembetűnő: míg az állami forrásokból finanszírozott propaganda, a központi irányítás alá tartozó megyei lapok és a Megafon influenszerek tevékenységét zökkenőmentesen tolerálják, addig a kritikát megfogalmazókat minden egyes fillérért elszámoltatnák, sőt, súlyos büntetésekre is készülnek velük szemben. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak azon a paradoxon, hogy a Békemenet résztvevői most már a Harcosok Klubjába is beléphetnek, amelynek bemutató rendezvénye szinte alig különbözött a Tisza Párt termékbemutatóra emlékeztető kongresszusától, ahol a megdöbbentően fenyegető Út a börtönbe programot hirdették meg. A választás lehetősége adott. Azonban, hogy visszakanyarodjak a cikkem elejére, a Fidesz átláthatósági törvényének bejelentésekor majdnem tényleg elvesztettem a kedvemet az egész helyzettől. Pedig már láttunk hasonlóan aggasztó eseményeket, és lehet, hogy még rosszabbak is várnak ránk.

Ahogy a magukat végtelenül empatikusnak gondolók a Covid-járvány idején hozott intézkedésekhez viszonyultak, az a kettős mérce eklatáns példája volt. Akik az Orbán-kormányok minden intézkedésében azt látták - néha okkal, máskor ok nélkül -, hogy újabb lépést tettünk a diktatúra felé, azok önfeledten követeltek több és több és még több diktatúrát, miután a média éjjel-nappal az arcukba tolta, hogy a világtörténelem leghalálosabb járványa közeleg, ami durvább, mint a pestis meg a kolera meg a spanyolnátha együttvéve. Követelték, hogy álljanak fegyveres katonák minden sarkon, rendőrt akartak hívni arra, aki nem viselt maszkot, és kötelezőé tették volna az oltást a gyerekek számára is. Azokat az egykori barátaikat, akik nem értettek velük egyet, nyilvánosan kártékonynak bélyegezték, törölték az ismerőseik közül, többé nem álltak velük szóba. A rettegtetéstől kattintásszám-növekedést remélő sajtótermékekből mindent megtudhattunk a napi szennyvízadatokról, de a bezártság káros hatásairól szinte semmit.

Az őrület szerencsére "csak" két évig tartott, azóta az emléke is elhalványult, és néhány hülye haverommal együtt már csak mi beszélünk róla. Az is lehet, hogy csak álmodtam az egészet. Vagy félreértettem valamit. Nem akart itt diktatúrát senki, csak megvédeni idős és beteg embertársait, meg otthon netflixezni, mert azért az elég fasza volt. Orbán viszont maradt, és ezzel a jó kis emlékezetkieséssel élve megint lehet parázni a diktatúrától. De most már tényleg! Eddig egészen élhető volt a NER, puha, mint a Kádár-rendszer, mindenki elfogadta, most viszont már csak napokra vagyunk attól, hogy marhavagonokban vigyék Szibéria felé az aktivistákat, újságírókat, ellenzéki politikusokat.

Folytathatnám azzal, hogy nyugodtan hátradőlhetünk, hiszen itt nem vár ránk semmi különös, de a valóság az, hogy Orbán februári évértékelője és a március 15-i beszéde engem is aggasztanak. A gyülekezési jog önkényes korlátozása és a külföldről támogatott szervezetek aránytalan megbüntetésének kilátásba helyezése mindenképpen riasztó, még akkor is, ha valószínű, hogy ezeket a fenyegetéseket nem valósítják meg teljes mértékben. A legszomorúbb az egészben, hogy a megoldás keresése most is ugyanolyan kilátástalan, mint 2014-ben, 2018-ban vagy 2022-ben volt. Időközben számos változás történt: az ellenzék arculata átalakult, a sok kisebb-nagyobb párt helyét a Tisza vette át, és egyre szélesebb körben tapasztalok elégedetlenséget – nem csupán Budapesten, ahol eddig is sokan kifejezték nemtetszésüket, hanem a kisebb településeken is, ahol pár évvel ezelőtt a lakosság többsége még a kormánypártra szavazott, vagy legalábbis semleges volt.

Csak a keretes szerkezet kedvéért írom le: ha mostanában nem osztom meg ellenzéki érzelmű barátaim, rokonaim és üzletfeleim lelkesedését a NER-ből frissen átigazolt Magyar Péter iránt, akkor jön a passzív-agresszív kérdés: "Miért, akkor maradjon az Orbán?!". Remélem, hogy a NER még az én életemben eltűnik, de a lebontásához elengedhetetlen, hogy először önmagunkban kezdjük el a változást. Mert tizenöt éve pontosan ugyanúgy gondolkodunk, szeretünk és gyűlölünk, rajongunk és kiközösítünk, hagyjuk, hogy hergeljenek minket, és mi magunk is hergelünk másokat, mindezzel pedig tökéletesen illeszkedünk a rendszer keretei közé. 2026 áprilisáig már csak egy év van hátra, és addig valószínűleg akkora lesz a feszültség, hogy egyre nehezebb lesz meghallani egymást. De ha sikerül elkerülnünk a totális őrületet, az eredménytől függetlenül mi továbbra is itt fogunk élni, és elkerülhetetlenül szót kell váltanunk egymással.

A szerző közírói és szerkesztői szerepkörben tevékenykedik.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti együttműködés eredményeként került fel a weboldalunkra. Ha tetszett, kérjük, ossza meg, írja meg véleményét, vagy ha további hasonló tartalmakra vágyik, látogasson el partnerünkhöz, az ÖT-hez!

A véleménycikkek nem mindig a szerkesztőség hivatalos álláspontját képviselik az Indexen.