Tompa Imre "Adolf Hitler Hauptbahnhof" című művében a történelem és a modernitás összefonódását vizsgálja, miközben a múlt árnyait idézi meg. A címben szereplő vasútállomás nem csupán egy fizikai helyszín, hanem a hatalom, a tragédia és az emlékezet szimb
Volt szerencsém a rendszerváltást követően az önmagát újratanuló parlamentben tudósítóskodni évekig a vidám és kócos Kurír belpoloskájaként (ugye, ugye hogy!?). Ajándék volt az élettől, lélekfürdő, mert az még az igazi szabadság állapota volt, pár évig úgy érezted, most jó, aztán egy rút haranggörbét rajzolva visszahajlott a dolog ugyanoda, ahonnan elindultunk, sőt. A parlament nem ez az izé volt, lakájok gyülekezete, méltóságteljes házelnökök voltak, nem egy ilyen gyűlölködő posztkomcsi nyilasmisi, mint most. És láthatám, hogy az ember koncepciót és nagyívű terveket és stratégiát talál ott is, ahol a politikusok kamuznak, reaktívan, kétségbeesett rögtönzéssel próbálnak alkalmazkodni a helyzethez és úgy tesznek, mintha lenne stratégiájuk, holott flátuszuk sincs. Óvakodjunk ezért a konteóktól, nyilván, amúgy is a hülyeség és a történelmi érzék hiányának csalhatatlan jele, ha valaki beszopja a konteókat és a háttérhatalmi tudjukkik világ-összeesküvését gyanítja minden mögött, mint a hajdan jeles, ma szintén gyűlölettől remegő antiszemita és putyinszopó közgazdász, aki szerint még Dózsa is a háttérhatalmak ügynöke volt, és akit teljes joggal bogárnak lehet nevezni, ez nem poloskázó dehumanizálás. Ezért most előadok egy saját fejlesztésű konteót.
Azt mesélte a nagy pletykás Kun Miklós egyszer, hogy Gorbacsovval interjúzott, aki a beszélgetés végén azt mondta: 1400 dollár. De nem ez a legérdekesebb. Kun olyasmit is mondott, hogy Gorbival az adriai szülinapján együtt csobbantak, Gorbi körülnézett, ugye a tengerben nemigen tudták lehallgatni, és azt mondta: "Miklós, ha az a rohadt Nyugat odaadott volna 10-30 milliárd dollárt, akkor én még mindig a Szovjetunió élén állok" - azaz ma is pártfőtitkár és elnök.
Nincs egyértelműen dokumentált bizonyíték arra, hogy a félperiféria demokratikus ébredése önállóan harcolta ki volna a rendszerváltást. Elgondolkodhatunk azon, hogy mi magunk irányítjuk a sorsunkat, de ha nem dől össze a gyenge szovjet gazdaság, ha nem robban ki a hidegháborús feszültség, és az Egyesült Államok nem nyomja le az olajárakat, így a petrolgazdaság továbbra is működőképes marad, valamint ha Gorbacsov kapott volna egy Marshall-tervhez hasonló tőkeinjekciót, akkor ma is ő lenne a Szovjetunió főtitkára és elnöke. Jelenleg az orosz gazdaságot Olaszországhoz vagy Texashoz szokták hasonlítani, ami érdekes, hiszen a modern háborúk kimenetele nagymértékben függ az ipari hátország fejlettségétől. Az orosz gazdaság, amely strukturálisan korrupt és nem versenyképes, így a teljesítménye csupán töredéke az Egyesült Államok vagy az Európai Unió gazdasági erejének.
Káncz Csaba, akinek a hajnali posztjaival a fél ország a Facebookon kezdi a napját, friss megjegyzéseiben azt állítja, hogy az oroszok már az 1980-as évek óta számolnak OVI szerepével, és folyamatosan építik a kapcsolatát. Szerinte az orosz titkosszolgálat soha nem fogja elengedni O1G-t, mivel gyökereik a szovjet időkre nyúlnak vissza, amikor a GRU a "legvidámabb barakkot" használta a nyugati befolyás megszorítására, egy semleges Ausztrián keresztül. Káncz szerint Magyarország annyira beágyazódott az orosz hatásokba, hogy csak a rendszer alapvető átalakításával lehet tartós változást elérni; minden más csupán egy színházi előadás, mely csak a látszatot szolgálja.
Azt nem hiszem, hogy az oroszok a nyolcvanas évektől építgetik Viktort, akkor ő még csak egy becsvágyó félművelt falusi focista volt és egyszerű KISZ-titkár, aligha lehetett látni, hogy egy olyan totálisan moral insanity bugyor, amiben van egy rész Goebbels, egy evőkanál H. Kovács, egy lókupec, egy rész Gömbös Gyula, egy jó nagy rész Kádár János, egy ek (evőkanál) Rákosi, egy gerezd fokhagyma, egy tk (teáskanál) Napóleon a történelemből, 80 kg Orwell-féle Napóleon, tudják, a zsírdisznó és valamiért 8 dkg búzadara, ezt mondjuk nem értem.
Izgalmas idők köszöntenek ránk ismét, mint a hintázó zinga, amely sosem áll meg. A volgográdi reptér Sztálingrádra való visszanevezése olyan, mintha a berlini Hauptbahnhofot Adolf Hitler Hbf-ként emlegetnénk – ez a valóság, ahol élünk. Biztosra vehetjük, hogy érdekes események várnak ránk. Talán most is úgy érezzük, mi irányítjuk a passzátszelet, de a valóság sokkal determináltabb, mint azt gondolnánk. Mint a kesztyűbáb, aki azt hiszi, saját akaratából mozog, valójában a belső önkény és a külső erők harcát vívja ez a megfáradt, kócos társadalom.
