Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor nehezen tudjuk elengedni a múlt terheit, és ezek a sebek idővel mély nyomot hagynak bennünk.
Sajnos elmarad a Falling in Reverse budapesti koncertje, de a jó hír, hogy a Hollywood Undead mégis ellátogat hozzánk!
Nem mindegy, mikor jelenik meg egy lemez. Ha november 1-én, akkor esetleg köze lehet a Mindenszentekhez, előfordulhat, hogy a megjelenés napján a lemezt hallgató recenzens épp egy temetőbe tart, vidékre, keresztül a fél országon. Előfordulhat az is, hogy az első hallgatás körülményei minden újabb meghallgatáskor hozzáadódnak az album élményéhez. A The Cure új, Songs of a Lost World című albumát november 1-én, az M5-ös autópályán hallgattam, és azon gondolkodtam közben, hogy mennyi idő alatt kopnak le az aszfaltról féknyomok, egy The Cure lemez pedig olyan, mint az utazások haza, a kamaszkor tájaira.
Ezúttal egy olyan úton haladunk, ahol a kopóréteg éppen eltűnt, és ettől az egész világ lelassult körülöttünk. Utazni a The Cure zenéjével sosem egyszerű kaland; meg kell fontolnunk minden egyes sávváltást, miközben a zene hangulata magával ragad. Végül, ahogy a ritmus lassan magába szippant, elérkezünk a temetőhöz, ahol a csend és a nyugalom vár ránk.
A "Songs of a Lost World" dalai most végre lekerülnek a képzeletbeli fátyolról, és feltárják az utat a nyers valóság felé. Ezúttal nem hallatszanak a doromboló cicaslágerek, mint a The Lovecats, vagy a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me sötét, gótikus építménye mellett elhelyezkedő bombasztikus slágerek (mint például a Why Can't I Be You?, Hey You!!!, Hot Hot Hot!!!). A zene most egy új dimenzióba lép, ahol a feszültség és az érzelem dominál.
2024-ben már csak a gyásznak, a veszteséglista elkészítésének van ideje, hiszen az utóbbi években Robert Smith, a zenekar frontembere, és legfőbb dalszerzője elveszítette a szüleit, és egyetlen testvérét is. A nyolc dalból álló, közel ötven perces album a The Cure legsötétebb művészi nyilatkozata a Disintegration óta, de míg az 1989-es albumon voltak slágerek (pl. Lulabay, Lovesong), addig az új album teljességgel nélkülözi a populáris engedményeket.
Tizenhat évvel a The Cure talán legkevésbé sikeres albumának, a 4:13 Dream-nek a megjelenése óta, Robert Smith és csapata végre új lemezzel rukkolt elő. Sok fiatal rajongó számára ez az élmény ismeretlen volt, hiszen nem élhették át az új albumok megjelenésének izgalmát. A Songs of a Lost World azonban most elhozta ezt az érzést számukra. A The Cure a popkultúra egyik legismertebb és legmeghatározóbb neve, ami magyarázza, hogy bár az 1992-es Wish óta nem adtak ki igazán emlékezetes lemezt, a koncerteik mindig teltházzal zajlanak. Az utolsó három évtizedben csupán négy albumot jelentettek meg: a Wild Mood Swingst (1996), a Bloodflowerst (2000), a The Cure-t (2004) és a 4:13 Dream-et (2008). Ezek közül talán csak a Bloodflowers tudta igazán ötvözni a zenekar hagyományait a friss hangzással, míg a másik három album inkább csak egy elhalványult árnyéka volt a The Cure korábbi nagyságának.
Igen, nincs mese, a zenekar utolsó slágerei (Friday I'm in Love, A Letter to Elise) több, mint három évtizedesek, és az új lemez sem prezentál klasszikus értelemben vett hitseket, de ezt cseppet sem bánjuk. Fura is lenne, ha a gyász pompájában szelíden ringatózó dalok közé bekerülne egy olyan szórakoztató szám, mint amilyen a The Lovecats volt. A megrendítően szép And Nothing Lasts Forever például arról szól, hogy Smith azt ígérte valakinek, hogy vele lesz az utolsó óráiban, de rajta kívülálló okok miatt nem tudott elbúcsúzni tőle, és ezt azóta sem bocsátotta meg magának. Tudom, tudom, hogy a világom megöregedett, és hogy semmi sem örökkévaló... De ez nem számít, ha megígéred, hogy velem leszel a végén...
A legérdekesebb az egészben, hogy a *Songs of a Lost World* nem is kockáztat stilisztikailag; inkább a *Disintegration* hangzásának és kompozíciós technikáinak újragondolására épít. Mégsem túlzás kijelenteni, hogy ez az album a zenekar egyik legjelentősebb alkotása, az egyik legkonzisztensebb és legméltóságteljesebb munka, amelyet valaha létrehoztak. Ráadásul Smith hangja éppen olyan erőteljes, mint az 1982-es *Pornography* idején. Kétségtelen, hogy a kulcsszereplő itt Reeves Gabrels, aki Porl Thompsont váltva, Bowie-val is játszott, és aki mesterien egyesíti a monumentális zajt a klasszikus harmóniákkal. Emellett Simon Gallup is megmutatja, hogy basszusjátéka sosem volt ilyen diadalmas, szinte minden egyes dallamban érezhető a tehetsége.
Az album folyamata végig impresszív élményt nyújt, de ha egyetlen dalt kellene kiemelnünk, az A Fragile Thing kétségtelenül az életmű egyik csúcspontja. A lemez borítóján Janez Pirnat szlovén művész 1975-ös Bagatelle című szobra látható, amely mélyen tükrözi a művész filozófiáját. A The Slovenian Times nemrégiben idézte Pirnat ars poetikáját: "Kőkorszaki ember vagyok, kőfaragó, aki szerelmes minden régi dologba, annyira, amennyire csak lehet." Mi is hasonló szenvedéllyel viseltetünk a Songs of a Lost World dalai iránt, hiszen ezek a zenék minden hallgatás során újabb rétegeket tárnak fel előttünk.
