Zsákutcába jutott a magyar gazdaság – írja a 24.hu. Az ország gazdasági helyzete számos kihívással néz szembe, amelyeket sürgősen kezelni kell ahhoz, hogy a fenntartható növekedés és a stabilitás elérhető legyen. A szakértők elemzései rávilágítanak arra,
Alexander Stubbról szóló írások a pedagógusok számára a tanév előtt különösen érdekes és hasznos olvasmányok lehetnek. Az Élet és Irodalom legújabb számában megjelenő cikkek nem csupán a tanítási módszereket és a pedagógiai megközelítéseket vizsgálják, hanem mélyebb betekintést nyújtanak Stub munkásságába és filozófiájába is. Stubb pedagógiai elvei a kreativitásra és a kritikai gondolkodásra helyezik a hangsúlyt, ösztönözve a diákokat arra, hogy aktívan részt vegyenek a tanulási folyamatban. Az írások elemzik, hogyan lehet ezeket az elveket a gyakorlatba ültetni, valamint bemutatják, milyen kihívásokkal néznek szembe a modern pedagógusok. A cikkek nemcsak elméleti megközelítéseket tartalmaznak, hanem gyakorlati tanácsokat is adnak arra vonatkozóan, hogyan lehet a tanórákat még vonzóbbá tenni a diákok számára. Stubb módszerei inspiráló példákkal szolgálnak, amelyek segíthetnek a tanároknak abban, hogy megtalálják a saját stílusukat, miközben figyelembe veszik a diákok egyéni szükségleteit és érdeklődési köreit. Ezek az írások tehát nem csupán egy szakmai diskurzus részét képezik, hanem egy lehetőséget is adnak arra, hogy a pedagógusok reflektáljanak saját gyakorlatukra, és új ötletekkel gazdagodjanak a tanév kezdetén. A pedagógusok számára ez a szellemi táplálék remek alapot adhat ahhoz, hogy egy inspiráló és eredményes tanévet kezdjenek.
"Alexander Stubbra gondolok, aki az utóbbi hetekben került fel a világsajtó címlapjaira. Sokan talán nem is értik, hogyan mozog ilyen otthonosan egy finn - még, ha elnök is - az európai nagyhatalmak vezetői között, ráadásul nem csak felkerült, de nagy elismerés és népszerűség övezi. Sőt, a Washington Post szerint az egyetlen európai államférfi, aki - részben a közös golfozás közben - alaposan kitanulta Trump stílusát, és pontos elemzésekkel segítette kollégáit a Fehér Házban folytatott tárgyaláson. Feltűnése azonban nem véletlen. Finnország - amit sokan tudatlanságból skandinávnak tartanak - az utóbbi évtizedekben összekötő szerepet vállalt kelet és nyugat között, miközben a társadalom mélyen orosz-ellenes, és szinte állandó gyanakvással figyeli keleti szomszédjának minden lépését.
Kis történelmi ismertető, tanulságos.
A híres finn-szovjet "Téli" háború 1939. november 30-án vette kezdetét. A szovjet hadsereg ágyúzással támadta meg a finn határon elhelyezkedő Mainila települést, amely a saját területükön található. Ezzel a provokációval a finneket vádolták meg. Sztálin, amikor elindította a háborút, azt hitte, hogy a finnek az utolsó pillanatban megijednek és gyorsan megadják magukat, fogadva a saját feltételeire, elkerülve ezzel a háború esetleges elhúzódását. (Hasonlóan azzal, amit Putyin is tett 2022-ben.) A történelem azonban sokszor produkál rémálmokat. 1948-ban a szovjet-finn "barátsági szerződés" megkötését a félelmek legyőzése indokolta, amely akkoriban Finnország függetlenségének egyik alapvető garanciáját jelentette. A pragmatikus finnek talán azt remélték, hogy nem fogják újra megszállni őket. Finnország a második világháború óta folyamatosan semleges politikát folytatott, és sokáig a NATO-tagság gondolata is távol állt tőle.
"Elemzésemben azt próbálom bizonyítani, hogy ezt az állapotot nem elháríthatatlan külső sokkok, nem az ukrajnai háború, nem a brüsszeli háborúpárti politika és szankciós infláció, a magyar kormányt sújtó igazságtalan, diszkriminációs politika, hanem alapvetően a magyar kormány tartósan elhibázott gazdaságpolitikája okozza. A hangzatos, de üres kormányzati lózungoknak se alapjuk, se értelmük nincs. Nem lehet "békeköltségvetést" vagy "háborúellenes költségvetést" készíteni, nem lehet durván EU-ellenes politikával megszerezni az elmaradó, blokkolt EU-transzfereket, azokat nem lehet pótolni "keleti nyitással", autokratikus, diktatórikus rezsimekkel való elvtelen "barátkozással".
Minezeken túl megpróbálom bemutatni, hogy az elhibázott gazdaságpolitika miatt nemcsak rövid távon kell súlyos veszteségeket elszenvednünk, hanem a zsákutcába vezető gazdaságpolitika tartósan bezárja a magyar gazdaságot a közepes fejlettség csapdájába, feléli, elzálogosítja a jövőt, megsemmisíti a kitörés esélyeit, leszakadásra, lemaradásra ítéli az országot.
Nyolc olyan súlyos stratégiai és gazdaságpolitikai tévedést tudok kiemelni és részletezni, amelyek összessége vezetett ahhoz, hogy az elmúlt másfél évtizedben a magyar gazdaság ebbe a reménytelennek látszó állapotba került.
A Tanácsköztársaság végét nem csupán az ellenforradalom hozta el, és Horthy Miklós altengernagy szerepe a szegedi nyár alatt, aki politikusként formálódott az ellenforradalmi operettkormány keretein belül, még kevésbé játszott döntő szerepet ebben. A sporadikus nemzeti és polgári ellenállás sem volt elegendő ahhoz, hogy megfordítsa a sorsot. Zichy Eleonóra, a vörös grófnő, Andrássy Katinka édesanyja, aki a svájci hegyekben töltötte el a nehéz időszakot, így fogalmazott: "A Tiszák Magyarországa nem nevelt olyan hősöket, akik a meggyőződésükért hajlandók lennének bármit is kockáztatni, legyen az a földi javaik vagy éppen a testi épségük." Dühét hosszú gyalogtúrákkal és kockázatos alpesi mászásokkal vezette le. Prohászka Ottokár, Székesfehérvár püspöke, szintén kíméletlenül bírálta a Tanácsköztársaság idején a megfélemlített értelmiség és tisztviselői középosztály magatartását. Az őszinte véleménye szerint "a közönség minden szusszanástól fél", míg a volt tisztikar többsége éppúgy meghunyászkodott, mint a mások. Az "intelligencia" nemcsak a Dunántúlon, de a Duna-Tisza közén is "letargikus közönnyel" figyelte a paraszti ellenállást a bolsevik uralom ellen, és kívülről várta a megváltást. Nyár közepére a vörös Budapest utcáin inkább dühös kispolgárok gyűltek össze délutánonként, fogorvosok, ügyvédek, kéményseprők és üvegesek, abban a reményben, hogy hamarosan véget ér a "zsivány-korszak". Zárt ajtók mögött biztatták egymást, és miközben egymás szavába vágva beszéltek, elképzelték, hogy néhány ezer vöröskatonát a Tiszába taszítanak. Este kilenc után aztán csendesen hazaballagtak, büszkén arra, hogy a "proliktól" eltérően mindig tiszta cipőben jártak, és minden nap megmosdottak.
A Tanácsköztársaság várva várt, mégis váratlan gyorsasággal beköszöntő végnapjaiban mégsem ők, hanem gyűrött arcú izzadt alföldi parasztkatonák mondták el Kun Bélának az elbocsátó üzenetet: nem harcolunk tovább a románok ellen. Rideg egykedvűséggel, egy libalegelő közepén, valahol Újszász és Jászladány mellett. Kun először a pisztolyával hadonászott, majd autóba vágta magát, aznap Cegléden még egyszer megkísérelte a lehetetlent, az ellenállás megszervezését. Másnapra azonban megadta magát, miután értesült róla, hogy a Szakszervezeti Tanácsban is végleg elfogyott körülötte a levegő.
Elie Wiesel, a holokauszt borzalmait átvészelő író, az elsők között volt, akik visszatekintve megörökítették a megfoghatatlant. Nevezetes trilógiája – Az éjszaka, A hajnal és A nappal – most először érkezik meg a magyar olvasókhoz teljes terjedelmében. Takács M. József, a harmadik kötet fordítója, nemcsak a könyv egyik szerkesztőjeként szerepel, hanem e különleges túlélő életének alapos ismerője is.
Amikor ezt a szöveget írom, már csak egy hét van hátra a tanév kezdetéig, azonban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szerint a tanári karból legalább tizenhatezer kolléga hiányzik. Az állam próbálja enyhíteni a helyzetet körülbelül tízezer visszafoglalkoztatott nyugdíjas tanár bevonásával, ám őket csupán határozott idejű szerződéssel alkalmazzák, hogy nyáron ne kelljen bérköltségeket fizetni. Ennek következményeként sokan a tanév előtti utolsó napokban sem tudják, hogy folytathatják-e a munkájukat, vagy esetleg lapátra kerülnek. Ez a bizonytalanság nemcsak kellemetlen, hanem rendkívül frusztráló is.
Kárpótlásul a pedagógusoknak kötelező teljesítményértékelésen kell részt venniük, hogy ne váljanak tunyává, ám az ígért béremelést sajnos nem kapják meg. Ennek következtében a tanári pálya vonzereje évek óta folyamatosan csökken, olyannyira, hogy szinte eltűnik a köztudatból. Kormányunk ezzel kapcsolatban sajnos nem mondott igazat, hanem inkább mellébeszél, és szemérmetlenül hazudik, miközben arra hivatkozik, hogy Magyarországon az egy tanárra jutó diákok száma az EU-átlagnál alacsonyabb, tehát elegendő pedagógus áll rendelkezésre, sőt, még több is, mint amennyire szükség lenne. A valóság azonban az, hogy a statisztikák világosan mutatják: kilenc évvel ezelőtt drámai emelkedésnek indult a tanárhiány a magyar oktatási rendszerben, és azóta is töretlenül növekszik.
A pedagógushiány korábbi, fokozatosan változó növekedése 2015 után, különösen 2016-ban, drámai gyorsasággal módosult, ami újrarendezte a települések közötti különbségeket is. Míg korábban a települési rangsorban felfelé haladva általában csökkent a pedagógushiány, addig 2019-re és 2020-ra számos mutató azt jelezte, hogy Budapesten a helyzet romlott a legnagyobb mértékben.
Valószínű, hogy az alternatív munkalehetőségek főként a fővárosban bukkannak fel, így a pedagógusi pályát elhagyni szándékozó tanárok ott szívesebben hozzák meg ezt a döntést. Ezzel szemben az Alföld sík tájain, ahol a lehetőségek korlátozottabbak, a pályaelhagyás esélyei szinte olyanok, mint Robinsoné egy elhagyatott szigeten.
Az ember számos izgalmas témáról beszélhetne, ha lenne elegendő ideje, megfelelő helye és kedve hozzá. Például az ifjabb Robert F. Kennedy 500 millió dollártól fosztotta meg az mRNS-alapú vakcinák kutatását az Egyesült Államokban, noha ezek a vakcinák a fertőzések ellen védelmet nyújtanak, és a leggyorsabban előállíthatók egy új vírus megjelenésekor. Emellett a tudományos publikációk és az egyetemi oktatás nyelve nemcsak hazánkban, hanem olyan élenjáró országokban is, mint Hollandia, komoly kihívásokat jelent. Hazai vonatkozásokban is találhatunk érdekességeket, például az MTA Doktora cím megszerzésének körüli vitákat, vagy azt az izgalmas felfedezést, hogy az Óbudai Egyetem rektora a székely nyelvjárást integrálta a magyar "nagy nyelvi modell" (LLM) fejlesztésébe. Közben a magyar LLM fejlesztése már tavaly jóval túlmutatott az általa és Palkovics kormánybiztos által elképzelt "több millió szavas" adatforráson, hiszen tízmilliárdos méretekben folytatódik a munka. Egy újabb nyelvjárás hozzáadása (ha eddig még nem történt volna meg) csupán apróságnak tűnik – ami sajnos aggasztó képet fest a mesterséges intelligencia hazai fejlesztéséről. Továbbá érdemes megemlíteni, hogy az NKE idén elindult, jelentős mértékben támogatott tanárképző programját nem tudták megfelelően feltölteni a jelentkezőkkel, így pótfelvételit kénytelenek hirdetni.
De térjünk rá a nyári "meglepetés hadműveletre", a négy humán- és társadalomtudományi ex-MTA kutatóközpont váratlan áttelepítésére, ami papíron ugyan augusztus 1-jével perfektuálódott, de valójában még nem zárult le. Mivel a nyilvánosságban megjelent bejelentések, közlemények és interjúk egyrészt helyenként ellentmondanak egymásnak, másrészt valószínűtlen eseményeket vázolnak fel, vállalva a fikció vádját megpróbálom rekonstruálni, mi történhetett valójában."
